Egri Élet

… mert ilyen az Egri Élet

Scholtz Attila: nem is kérdés, hogy a Deep Purple a favorit

A Deep Purple által legjobbnak ítélt Deep Purple-t (DP) játszó zenekar frontemberével, Scholtz ‘Atka’ Attilával volt alkalmam beszélni a töretlenül sikeres bandájukról. Attiláról tudni kell, hogy a Magyar Rockzenészekért Alapítvány kuratóriumának alapítótagja, négy évig erősítette a szervezetet legaktívabb időszakában. Zenekarokban 1987 óta énekes, ám billentyűs, gitáros és herflis is volt. Tíz évig át klasszikus hangképzést tanult, de zongorát, latin percussiont és zeneelméletet is elsajátított. A Cry Free-ben  (CF) a zenekarvezetői és koncertszervezői feladatokat is ő látja el. Kedvenc énekesei: Glenn Hughes, David Coverdale és Ian Gillan. Az Arany Nyíl Gála “Év Énekese” díjában részesült 2003-ban. Korábbi bandái: a Noise és a Sweet Red Wine (billentyűs-énekesként), a Stephenson Rocket (billentyűsként), Szekeres Tamás és a Treo (énekes-szájharmonikásként), valamint Szekeres Tamás Jam Band (énekesként). Jelenlegi zenekarai a Cry Free-n túl a Nick Simper & Nasty Habits, a Dinamit (helyettes énekesként), a Heep Freedom, a Dog With Two Bones és a Celebration Days.

– Annak idején több ízben is felléptetek Egerben. Milyen élményeitek kapcsolódnak a megyeszékhelyhez?

– Igen, valóban sokat zenéltünk a városban, főleg a ’90-es években, Szilvás Gergely (a Metal Hammer ismert írója) szervezésében. Többnyire a Sorompóban léptünk fel, rengeteg rajongónk, barátunk van Egerben. El kell, hogy mondjam, egy igen érdekes sztori is fűződik a városhoz (már előre hangosan nevet), az egyik akkori zenekari tag ugyanis megismerkedett egy egri lánnyal valamelyik Dobó téri koncertünk után.Össze is költöztek Budapesten, ám a sztorinak sajnos igen csúnya vége lett. A srác ki is menekült előle külföldre, a lány pedig még oda is követte őt, holott már szakítottak… Magam is többször megfordultam Egerben: nagyon hangulatosnak tartom. A közelmúltban egy barátom pedig meglepetés-hétvégét szervezett nekünk a hevesi megyeszékhelyen, gyakorlatilag egy mini osztálytalálkozó volt ez. Nagyon jól éreztük magunkat. A basszusgitárosunk, Tóth “Totya” Csaba pedig rendszeresen ellátogat Egerbe a családjával – nagyon szeretik -, és mi is igyekszünk, hogy ismét megörvendeztessük zenénkkel az egri CF-rajongókat. Ehhez van egy kis segítségünk is: egy egri lány próbál pályázatokat írni, klubokkal felvenni a kapcsolatot. Nagyon hálásak vagyunk érte.

– Hogyan ízlenek az egri borok?

– Magam természetesen a száraz vörösborok híve vagyok, ám a bikavért pont kevésbé kedvelem valamiért. Viszont nemrégiben a legismertebb egri borászat budapesti helyi pincészetében volt alkalmam a barátaimmal finom nedűket kóstolni, és ott például átértékeltem a fentebb említett borfajtával kapcsolatos véleményemet. Az egy nagyon finom bikavér volt. Ráadásul jelen volt a borászat vezetője is, akivel sokat beszélgettünk. Jó arc.

– Rátérve a zenekarra… Te alapítója voltál a CF-nek… Miért pont DP…?

– Annak idején, a ’80-as években, még általános iskolásként kórustag voltam. De igazából rájöttem arra, hogy ez nem az én világon, s egyre inkább elmentem a könnyűzene, sőt, a rockzene irányába. Először a Queen és a korai Edda fogott meg, ezért volt felemelő érzés az is, hogy a közelmúltban többször is színpadra állhattam az első hét Edda-lemez muzsikusaival a Zártosztály zenekar koncertjein. Azonban kölyökként hamar egyértelművé vált számomra, hogy a Deep Purple lesz a favorit, s azóta is az. Persze egy tribute zenekar alapításához kevés az, hogy tetszik neked az a zene, arról is meg kell győződni, hogy lesz közönsége is annak, amit csinálsz. Szerencsére a DP a mai napig nagy népszerűségnek örvend hazánkban.

– És elkezdtél hangképzőtanárhoz járni is…

– Igen, 9 évig Chiovini Mártánál tanultam, aki eredetileg a klasszikus zene elkötelezettje volt, de elvittem őt az óráinkon a rock irányába… (nevet) Vevő volt rá abszolút, s nagyon sokat tanultam tőle.

– Ha jól tudom, a DP-ből az Ian Gillan-féle éra a kedvenced. Próbáltál úgy énekelni, mint ő?

– Igen, mondhatjuk, hogy ő a kedvencem, de amikor Glenn Hughes volt a zenekar frontembere, azt is nagyon kedveltem. Igazából az összes többi énekesüket kiválónak tartom. Ám ja, Ian Gillan talán a legmeghatározóbb.

Koncerten hallgatva, amikor a Gillanre jellemző “sikolyokat” kitolod, azt gondolom, simán énekelsz négy oktávon, ez igaz?

– Majdnem. Azzal együtt körülbelül három és fél oktáv a hangterjedelmem.

– Rengeteg DP-tribute band létezik a világban, mégis az eredeti zenekar titeket tart a legjobbnak. Hogyan tudtátok ezt meg? Igen nagy szó…

– Tartjuk a kapcsolatot a zenekarral. Édesapám sokáig a Hiltonban dolgozott, ráadásul egész magas pozícióban. Volt, hogy a DP ott szállt meg, s apukám által, némi trükköket bevetve (nevet) találkozhattunk a zenekarral. Meghallgatott minket Gillan is. Kicsit tartottunk is tőle, mi lehet a véleménye, hogy egy másik banda az ő “kenyerükből él” (nevet), hogy “ugyan, mit akarnak ezek a mi zenénkkel?!” De aztán valóban elismerően nyilatkozott. Később elterjedt, hogy közülük többen is minket vélnek a legjobb olyan együttesnek, amely az ő zenéjüket ‘játssza.

– Aztán kapcsolatba kerültetek Jon Lorddal is…

– Így igaz, összesen tizennégy szimfonikus rockkoncertünk volt vele közösen: Jon az élen, és mögötte a Cry Free, valamint egy klasszikus zenekar. Abszolút elismerte a tevékenységünket, ezért is működött együtt velünk sorozatosan. Fantasztikus fellépések voltak ezek, szívesen gondolok vissza arra az időszakra.

– Tribute- és tribute-zenekar között is van különbség. Akad, amelyik teljesen, szó szerint utánozza a zenekart, van, amelyik viszont nem figyel arra, hogy az öltözettől kezdve, a hangokon, a mozdulatokon át, egy az egyben ugyanolyan legyen. Vagytok például Ti, akik úgy érzem, nem az utóbbira törekedtek. Mi a véleményed erről?

– Ez egy érdekes kérdés, valóban igaz a felvetés. Az AC/DC-cover bandek esetében például hozza magával, hogy a zenészek egy az egyben azt vigyék a színpadra külsőségekben, ami az eredeti zenekarra (volt) jellemző. Talán fura is lenne, ha ezek a bandák nem követnék a stílusukat. Gondolok itt például Brian Johnson kalapjára, de főleg Angus Young jellegzetes iskolai uniformisára, sőt, még a gitározási stílusára is, ahogy szökdel szólózás közben… Meg persze ott van még a Kiss Forever Band. Elképzelhetetlen lenne, ha nem festenék ki az arcukat… A DP kevésbé adott alapot az ilyesmire, ők csak zenéltek (de hogyan!), és nem foglalkoztak a külsőségekkel.

– De bizonyos dolgokban éppen utánozhatnátok őket a színpadon. Esetetekben viszont azt érzem, hogy ti hiába Purple-tribute vagytok, mégis megvan valahogyan a saját, mondhatnám, “cryfree”-s stílusotok

– Igen, ez mondjuk igaz.

– Bár ahogy felfigyeltem, Te némiképp hozod a Gillan-formát…

– Igen, persze, a mellény, trapéz farmer és még sorolhatnám: ezt követem, de alapból is így öltözködöm tulajdonképpen.

– Egyébként Gillan fiatalkori fotóin nagyon hasonlítasz rá. 

– (hehe) Igen-igen, ezt mások is mondták már, és néha én is elképedek régi fotókat tekintve, hogy tényleg nagy a hasonlóság, sőt, még Hughesszal is sokan párhuzamba vonnak külsőségeket illetően, még maga Roger Glover (jelenlegi DP-basszusgitáros) is szóvá tette ezt egyszer egy Purple-koncert utáni beszélgetésünk alkalmával.

Mik a tervek a közeljövőben?

– Számos koncertünk lesz a Cry Free-vel, legközelebb január 18-án a budapesti Ellátóház nevű szórakozóhelyen, egy Pink Floyd-tribute társaságában, de a többi bandámmal is rendszeresen fellépek, s bízom benne, hogy a néhány kimaradt év után Egerbe is újra meghívnak minket… (kacsint, nevet)

By: Melody

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.