Egri Élet

… mert ilyen az Egri Élet

ROMÁNC A CSILLAGOK ALATT 18. RÉSZ – JAPÁNBÓL SZERETETTEL

18. Japánból szeretettel

 

Csenge elmélyülten meredt maga elé a kávézóban, észre sem vette, amikor Martin megérkezett.

– Szia! -köszönt a fiú mosolyogva.

– Szia! -mosolyodott el a lány is.

– Mizu? Miért hívtál ide? -huppant le Martin az egyik bőrszékbe.

– Bocsi, mindjárt mehetsz, csak kérdezni akarok valamit. -szabadkozott Csenge, aki jól tudta, hogy Martint az anyukája szülinapjáról rángatta el.

– Semmi baj. Te már rendeltél? -kérdezte a fiú, miközben levette a kabátját.

– Megvártalak.

– Köszi. Akkor válasszunk! -nyújtott át Martin Csengének egy itallapot, majd ő maga is kinyitott egyet. – Egyébként most hogyhogy ezt választottad?

– Mit?

– Hát ezt a kávézót. Nem ide szoktunk jönni.

– Ja! A másik zárva volt. Megnéztem a neten. Valami karbantartás van. -mondta Csenge, a kávékínálatot vizslatva. -De miért kérdezted? Ez nem tetszik?

– Dehogynem! Sőt! Ez még talán jobb is. Itt több a választék.

– Hát igen.

– Sikerült választani? -jött oda hozzájuk egy pincérsrác.

– Én egy Hollywood Kókusz Latté-t kérek.

– Oké. És neked? -nézett a srác Martinra.

– Hmm… Én egy Shiroibará-t kérek.

– Pár perc és hozom. -csapta össze a noteszát a felszolgáló.

– Mi az a „shiroibara?

– Japán rózsakávé. Tokyo-ban különösen elterjedt a kávézókban. Durva, hogy már itt is van ilyen.

– Rózsakávé? Háát, nem hangzik túl gusztusosnak. -húzta el a száját Csenge.

– Pedig nagyon finom. Meg szeretnéd majd kóstolni?

– Inkább nem. -nevetett a lány.

– Hát jó. Egyébként minden rendben van Lilivel? Már jobban van? -hajolt előre Martin, megfogva Csenge asztalon pihenő kezét.

– Nem emlékszik semmire. De talán jobb is. -mondta elvörösödve a lány, miközben nem tudta levenni a szemét kettejük kezéről. – Amúgy… -kezdte, de félbeszakította őket a felszolgáló, aki már hozta is a kért italokat.

– Köszönjük. -mondta Csenge, miután letette eléjük a kávét.

– Akkor egészségedre!

– Egészségedre! -ismételte meg a lány, majd mindketten belekortyoltak a kávéjukba.

– Ízlik? -nézett rá Martin Csenge habos italára.

– Igen, nagyon finom! És a tiéd?

– Hát, Tokyo-ban nyilván jobb, de azért ez sem rossz. -mosolyodott el a fiú. -Egyébként mit akartál kérdezni? Még mielőtt kihozták a kávét?

– Ja, hát semmi különöset, csak… -kezdte megint a lány, de félbeszakította őt egy nagyon vékony, gyerekes hangon éneklő lány. A zene Martin telefonjából jött, aki szabadkozva vette elő a készüléket.

– Nem tudom, ki lehet az, ismeretlen. Azért nem bánod, ha felveszem?

– Dehogy.-legyintett Csenge, majd tekintetével követte a fiú sudár alakját, amint a kávézó előterébe sétált, hogy felvegye a telefont. Fejét azonban rögtön vissza is fordította, mert nem akarta, hogy Martin azt higgye, hallgatózik, bár amúgysem hallott volna semmit.

Pár perc múlva visszajött Martin, lesokkolt arccal.

– Mi az? Mi a baj? Valami rossz hír? -kérdezte aggódva a lány.

– Épp ellenkezőleg. -mondta a fiú, visszazuttyanva a székre.

– És szabad tudnom, hogy ki hívott? -tudakolta Csenge diszkréten.

– Az apám volt az. -válaszolt Martin. Eddig falfehér arca most visszanyerte eredeti színét, a szeme pedig csillogni kezdett. -Azt akarja, hogy menjek ki hozzá Japánba. 1-2 hétre.

– Ez… Ez most komoly? -kérdezte dadogva a lány.

– És… És mit válaszoltál?

– Ha anya is beleegyezik, akkor még ma elmegyek egy esti járattal.

– De hát… Nem tudtok nyáron találkozni?

– Csenge, hát nem érted? Az apám az elmúlt 4 évben egyáltalán nem keresett engem. Még csak nem is írt! Bár, most azt mondta, hogy múlt héten küldött nekem egy levelet, de nem kaptam meg.

Csenge erre nem tudott mondani semmit. Érthető volt, hogy a fiú miért akar máris indulni, de vele akkor mi lesz? Ennyi lett volna a kapcsolatuk? Mert mi van, ha végül kint marad Japánban? Végülis, mindig azt mondogatta, hogy ott jobb volt neki.

– Figyelj, sajnálom hogy most el kell mennem, de minden egyes nap fogok írni, rendben? -nézett rá Martin, de a lány csak szótlanul bólintott egyet. -Köszi a megértésedet! Akkor megyek is. -mondta a fiú, majd előkotorászta a zsebéből a kávéjuk árát, és lerakta az asztalra. -Vigyázz magadra! Majd írok! -köszönt el a lánytól, és egy gyors puszit adva neki az arcára elviharzott.

Csenge szemébe könnyek gyűltek. Még ott ült egy darabig, megpróbált lenyugodni, de nem sikerült. Pár perc múlva mérgesen magára kapta a kabátját, és ő is elsietett.

Nemsokkal később arra járt a felszolgáló, aki rosszallóan megcsóválta a fejét, noha az asztalnál semmi jel nem utalt arra, hogy bárki is ült volna ott, csupán a lerakott pénz és a már kihűlt kávék, amiket otthagytak a tulajdonosaik.

 

Szerző: Kosztadinovszki Pamela Letícia

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.