Egri Élet

… mert ilyen az Egri Élet

KÜLÖNKIADÁS 3. EGER, A SZELLEMVÁROS

Figyelem, kedves olvasóink! Jártak már valaha szellemvárosban? Olyan helyen, ami annyira kihalt volt, hogy ha megláttak egy kósza gyalogost vagy egy autót az úttesten, máris rossz érzésük támadt, és felmerült Önökben, hogy: ez meg mit keres idekint? Ha a fenti kérdésekre nem a válaszuk, javaslom, látogassanak el Egerbe, most! Meglátják majd, hogy a vírusnak köszönhetően mennyire kihalt lett a város. Egyesek szerint nagyszerű hír, hogy nem kell munkába, suliba menni, a gyerekek otthon lazulhatnak, játszhatnak, filmezhetnek, míg a felnőttek elvégezhetik a régóta halogatott és felgyűlt házimunkát. De valóban annyira jó ez? Hogy még egy rövid egészségügyi sétára sem mehetünk ki – avagy félünk kimenni, attól tartva, hogy elkapjuk a vírust? Hogy megijedünk attól, ha valaki a 2 méteres körzetünkben tüsszent, vagy köhög egyet, hogy az arcmaszkos, gumikesztyűs civileket még szélesebb ívben elkerüljük, mint a többieket, gondolván, hogy fertőzöttek? (Hiszen, mint a neten sok helyen olvashatjuk, arcmaszkot csakis annak szükséges hordani, aki beteg, és így nem fertőz meg másokat, míg az egészséges embereknek ez teljesen fölösleges – sőt, ha nem cserélik gyakran, akkor még kevésbé higiénikus, mintha egyáltalán nem is hordanák azt).

És mi a helyzet az idősekkel? Állítólag elrendelték, hogy az idősebb korosztály, ha egy mód van rá, ne tegye ki a lábát az utcára, s mit látnak szemeink? A kihalt városban az a néhány személy, aki kimerészkedik, régóta benne jár abban a korban, amely veszélyeztetettnek tekinthető. Vajon miért? Addig rendben van, hogy akinek nincs fiatalabb rokona, szomszédja, ismerőse, akit megkérhet arra, hogy bevásároljon helyette és elmenjen a patikába, az kénytelen saját maga elintézi ezeket a dolgait, de mi van a többiekkel? Azokkal, akik úgy vannak vele, „nekik már mindegy”, vagy egyszerűen csak unják azt, hogy a 4 fal között legyenek, ezért, fittyet hányva az immár nemzetközi szintű veszélyhelyzetre, kibattyognak a gurulós szatyrukkal az utcára, s vígan totyognak fel-alá. Talán még örülnek is magukban, hogy nincs tele lődörgő tinédzserekkel az utca, nem foglalják el bandáikkal az utcai padokat, hogy ott trécseljenek és bagózzanak a lyukasórájukban vagy a tanítási órák végeztével. Belátom, nem túl szívderítő a helyzet, magam sem szívesen zárkózom be, különösen ebben a szép időben, ám véleményem szerint a biztonság mindennél fontosabb. Mégha ez azt is jelenti, hogy kénytelenek vagyunk otthonról dolgozni/tanulni, ami sok esetben sokkal bonyolultabb, mintha részt vennénk az iskolai óráinkon, vagy bejárnánk a munkahelyünkre.

A helyzet elszomorító. Arról nem is szólva, hogy egyesek feljogosítva érzik magukat arra, hogy ipari mennyiségű élelmiszert vásároljanak fel és raktározzanak el házukban, mellyel megfosztják a többi embert attól, hogy ugyanabból az élelmiszerből normál mennyiséget vásárolhassanak. Mikor mindenütt arra figyelmeztetnek minket, hogy semmi értelme spájzolni, van elegendő étel, és nem kell attól félni, hogy ki tudja, milyen hosszú időre bezárják az üzleteket, és nem fogjuk tudni beszerezni az alapvető háztartási cikkeket. Sőt, azzal, hogy a tehetősebb (és elegendő raktárhellyel rendelkező) emberek újra és újra kifosztják az üzleteket, csak azt érik el, hogy mindenki másra, aki eddig nyugodt volt és bízott abban, hogy a veszélyhelyzet hamarosan elmúlik, és nem lesznek az eddiginél is drasztikusabb lépések a kormány részéről, a frászt hozzák. Az optimista egyének is megijednek, de nem a vírustól, nem is az intézkedésektől – hanem embertársaik hihetetlen mértékű önzésétől és pánikszerű reakciójától. Ettől aztán őket is elönti a pánik, és elkezdenek felvásárolni mindent, ami még maradt az üzletek polcain, de nem attól való félelmükben, hogy karantén lesz, sokkal inkább tartanak attól, hogy a bepánikolt spájzolóknak köszönhetően ők se fognak tudni semmit sem beszerezni.

És mi van azzal, hogy tartsuk meg egymás között a megfelelő távolságot, ezzel is csökkentve annak veszélyét, hogy bármilyen fertőzést elkapjunk a másiktól? Ez nem mindenütt megoldható, tekintve, hogy a szokotthoz képest kihalt üzletekben csak 1 kassza nyitva, így természetesen minden vásárló ahhoz tömörül. S ha itt is mindenki megtartaná azt a kötelező másfél métert, akkor már a 6 vásárlóból álló sor is elérne az üzlet végéig.

Mondják, hogy bajban ismerszik meg a barát – de úgy tűnik, bajban látszik meg az is, ki gondolkozik ésszerűen. Nálunk főként a két végletbe tartoznak az emberek: vannak azok, akik irreális módon megijednek, és az elképzelhető legképtelenebb módokon próbálnak védekezni a vírus ellen, és vannak, akik rendkívül felelőtlenek, azt hiszik, ők immunisak bármire, és velük nem történhet semmi baj.

A kérdés már csak az, mi hova tartozunk. Mik a terveink a jelenlegi helyzetet illetően, melyet röviden így foglalnék össze: Megszoksz vagy megszöksz. Habár… van még olyan hely, ahova érdemes elszökni? Ahol nem kell visszafojtanunk a tüsszentésünket, sem a köhögésünket, ha valamit félrenyeltünk, attól tartva, hogy mindenki sikítva menekül el a közelünkből? Ahol nem kell attól tartanunk, hogy éhen halunk, mert mások felvásárolnak előlünk mindent, amit lehet? Vajon van még ilyen hely? A fontosabb kérdés pedig… lesz-e még valaha?

Kép forrása: animakozpont.hu

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.