GIBBONNAK ÚJ ZENEKARA VAN: HALLGASSÁTOK A THE WALLKIDSET!
Eddig csak látásból ismertem a lokálpatrióta Gibbont, köszönőviszonyban voltunk egymással. Mostanában többet beszélgettünk, s úgy döntöttem, interjút készítek vele. Sokan sokfélét mondanak a The Wallkids frontemberéről, valószínűleg azért, mert nem ismerik. Pedig ez a srác egy abszolút pozitív csalódás, csak jobban meg kell ismerni. Már elsőre feltűnik, hogy rendkívül intelligens, és választékosan beszél, sőt, remek, ritka pozitív értékrenddel rendelkezik. Kevesen tudhatják róla például, hogy a Krisna filozófia híve, vegetáriánus, tiszta életet él, semmilyen tudatmódosítószert nem fogyaszt. Odafigyel egészségére, életmódjára, egészségesen táplálkozik, s már jó ideje vegetáriánus: tejtermékeket fogyaszt, de húst nem, még halat sem.
Ám térjünk a lényegre, hiszen a zene miatt interjúzom vele. De kezdjük az elejéről, ha valaki nem ismerné őt és a munkásságát, bár szerintem a megyeszékhelyen viszonylag kevés ilyen ember van…
– Huszonhat éve muzsikálok, az egykori 1-es számú – ma Lenkey János – általános iskolába jártam – kezdi el történetét egészen a kezdetektől Gibbon. – “a’-osztályos voltam, tehát ének-zene szakos. Korepta Katalin tanárnő volt az énektanárunk. Vele egyébként a mai napig igen jó kapcsolatot ápolok, mindig nagyon kedveltem őt, és jó szívvel emlékszem vissza rá és az akkori időszakra – folytatja.
Megkérdezem tőle, kiemelkedőnek tartotta-e a tanárja, erre szerényen azt válaszolja, átlagos énekes volt. A szavaival élve, nem volt sem jobb, sem rosszabb, mint az osztálytársai. Ám mindig 5-ös volt énekből, s a szolfézs, a zeneelmélet is jól ment neki.
– Az egyetlen tárgy az ének volt, ami igazán közel állt hozzám (nevet), a többi kevésbé volt rám hatással… A szolfézs hiába ment jól annak idején, ma már feledésbe merült, de hát azóta mennyi idő telt el… De régóta zenélek, kezdtük annak idején a Forcasszal, aztán a Mom’s Favorite-tel, mára pedig a The Wallkids a legújabb zenekarom. Úgy írom a zenét, hogy kitalálok egy dallamot – nem veszem fel -, a fülemen marad, és addig játszom a gitáromon, amíg meg nem jegyzem. A szövegek is a sajátjaim. Ezek a dolgok az előző két bandámnál is így működtek.
A művész gitár-énekes, megkérdezem tőle, milyen hangszere van. Persze a márkát nem oszthatom meg, annyit azonban elárulhatok, világéletében ugyanaz volt a kedvence, és még ma is. Nincs több gitárja, egyetlenegy elektronikus – ahogy sokan mondanák, “villanygitárja” -, és azt pengeti. Bár azt is megtudom, hogy időnként újat vesz, de nincs sosem tele a lakása tucatnyi hangszerrel…
– Én vagyok az együttesben a frontember (ez az előző zenekaroknál is így volt – a szerző), az ének mellett gitározom tehát. És a gitárbetéteket és -kiállásokat is én játszom, magam ezeket így hívom szólózás helyett.
Megtudom, a Mom’s Favorite (a továbbiakban MF) formációnál Kémeri Péter (a Tankcsapda korábbi menedzsere) karolta fel őket – ez nem kis szó meglátásaim szerint. A producer még ma is aktív, korábban pedig írt egy könyvet, amelyben az MF-et is megemlítette. Egy hosszabb sztori szerepel róluk a kötetében. Ez igazán sikeres kiadvány volt. Az ex-menedzserük dicsérte őket.
– Az egykori VIVA TV is támogatott minket, több klipünket játszotta. Sőt, a csatorna elődje, a Z+ is, főleg a Zúzda (keményebb műfajú formációk klipjeit játszották a punk-rocktól, a rockon át egészen a thrash metalig) című műsor vezetője, Vadon Jani, aki ugye ma már ismert rádiós. Ő viszont a Forcast kedvelte nagyon, és többször szerepeltette is őket a műsorban.
– Öt éve, 2014-ben feloszlott az MF, 2016-ban pedig megalapítottuk a The Wallkidset. Mint mindig, most is punk-rockot adunk elő, hiszen ez az én kedvenc műfajom, és a zenésztársaimé is – meséli.
A név valójában egy szleng, noha tükörfordításban “a fal gyermekei”, egyébként “laza kölyköket” jelent – ez nyilvánvalóan a műfajra is utal.
– A zenénket a Green Dayéhez hasonlítják, de én ezt nem is tagadom, hogy van összefüggés, hiszen minden zenészre valamilyen más zenekar hatással volt, mielőtt a muzsikálásba kezdett. Magyar zenéket nem igazán hallgatok, bár sok profi zenekar van Magyarországon. Ám a popzene engem egyáltalán nem érdekel, sőt, a mai “slágereket” nem is igen követem nyomon, semmilyen “csatornán”. Azonban annak idején imádtam a Pomádét, egyszerűen zseniális, s a mai napig nagyon kedvelem a Hungáriát is. Fantasztikus rock ‘n roll muzsika. Otthon bakelitlemezeken hallgattuk ezeket, olykor még ma is lejátszom.
Gibbonra jellemző a rock ‘n roll-életérzés, ami megint csak a szavaival élve, azt jelenti, hogy nem hódol be a társadalmi normáknak, szabad életet él, és olykor nem veti meg a “gyengébbik” nem társaságát sem… De mint megbeszéljük, ez számos zenészre igaz, persze kivételek mindig akadhatnak.
– Apás gyermek voltam. Egyedül az ő véleménye érdekelt. Ő már sajnos nem él, ám az értékrendje tovább él bennem. Mindig hallgattam a véleményére, ő józan életet élt, nagyon okos ember volt. A családban szent dolognak számított nálunk a vasárnapi ebéd például – hárman egyszerre ültünk az asztal köré, édesapámmal és édesanyámmal. Én, ugye, egyke gyermek vagyok. Emlékszem, mennyit kirándultunk apuval, s hetente legalább egyszer beültünk a “megboldogult” Bródy-moziba (ma Templomgaléria – a szerző). Néztük a Bud Spencer-Terence Hill-filmeket. Amúgy a mai napig imádok túrázni, sokszor megfordulok a Bükkben, néha egyedül, mert a zeneszerzéshez is ihletet ad. Jó hatással van rám a természet, s néha jólesik a jó értelemben vett magány.
Beszélgetünk arról is, hogy sokan nem kedvelik azt a zenei világot, amiben ő él.
– Van, hogy osztják nekem az észt, hogy mennyire nem jó, amit csinálok, hosszasan kifejtik a véleményüket. Én erre csak annyit mondok, hogy “haver, ha nem tetszik, ne hallgasd”. Engem ez nem érdekel, sosem érdekelt. Egyébként azt gondolom, ilyenkor nem a zenéről szól a történet, hanem az irigységről, arról, hogy én azzal foglalkozom, amit szeretek. Ezt kialakítani nem kis meló. Ám ha valaki nem olyan életet él, amilyet valójában akar, az az ő baja… Én pedig főállású zenész vagyok.
Visszatérünk a The Wallkidsre: Gibbon megosztja velem, hogy nagyon kedveli a magyar nyelvet, és azt gondolja, hogy egy magyar zenekar magyarul írja a szövegeit! Egyébiránt a zenetémákat illetően őt sosem érdekelte a politika, és egyik dalukban sem szerepel trágárkodás, káromkodás. Ez a művésznek egyébként sem stílusa, maximum, ha nagyon kihozzák őt a sodrából. De hát az öntörvényű emberek ilyenek – ő pedig annak tartja magát, és úgy veszem észre, az is. Bevallom, ez (is) szimpatikus.
– Nem akartuk zeneileg megváltani a világot. Nem is lehet. Már kétszáz éve kitaláltak mindent. De az egyediség mindenképp jellemző ettől függetlenül a zenénkre. Külföld pedig nem érdekel, nem is szeretnék ott híres lenni. Magyar vagyok, szeretem Egert, én itt maradok.
Gibbonék egyébként országszerte ismertek – a legújabb produkciójukkal is, bár az előző két zenekarra is ez volt a jellemző. Az MF két dalával pedig az Álom.Net című filmben is szerepeltek – tehát filmzenével is büszkélkedhettek, ezt bizonyára nem sokan tudják. A “laza gyerekek” Egerszalókon, a Standing Wavesben stúdióztak a tehetséges Sohajda Péter zenész, hangmérnök közreműködésével. A tizenegy dalt tartalmazó Erről ennyit című nagylemez már hallható a Spotify-on és a YouTube-on is. De megtudom azt is, néhány korongot is kiadtak azért, bár ma már ez nem divat – érthető módon, hiszen kevesen vásárolnak kézbe vehető hanganyagot.
Írás közben hallgatom a The Wallkids-dalokat. Bevallom, nem az én stílusom a punk-rock alapvetően, de ezek a számok kifejezetten tetszenek. Jó a zene, a hangszerelés és a szövegek mondanivalója is. A szerzeményekre a változatos zeneiség jellemző. Hallgassátok tehát őket, megéri, higgyétek el! Akinek tetszik, hallgassa, járjon koncertekre (több infót a zenekarról megtudhattok a The Wallkids nevű YouTube-oldalon), akinek pedig nem, ahogyan a zenész mondta… Tudjátok! Én azonban hiszem, sokatoknak tetszeni fog majd a muzsika, kortól, nemtől függetlenül.
