Választások után: a haza fényre derül?
A Huszt nyolc sor. Ennyi bőven elég Kölcseynek, hogy kihúzza alólunk a nemzeti önsajnálat foteljét. Egy vers, ami nagyon időszerű, egy vers, ami ítél. Odavisz a romok közé, föléd teszi a holdat, köréd rakja a csöndet, aztán vár. Már majdnem elhinnéd, hogy jön a szép magyar merengés, a régi dicsőség füstje, a bánatos várfalak szentimentalizmusa. Kölcsey ekkor szól rá az olvasóra. Elég volt a katasztrófaturizmusból.
Írta: Barna Krisztián
A Huszt nagy fegyelme éppen ebben áll. Előbb megad mindent, amitől a magyar olvasó hajlamos elgyengülni: rom, éj, hold, történelem, szél, rémalak. A díszlet készen van. A nemzeti mélabú már venné is elő a zsebkendőt. Aztán a vers egyetlen mozdulattal lekapcsolja a hangulatvilágítást.
„Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?”
Ez nem kérdés. Ítéletnek álcázott pofon.
Kölcsey nem a múlt szeretetét támadja. A múltban való kényelmes dagonyázást veri szét. Azt a magyar reflexet, amely szívesen ül a rom tetején, mert onnan szebbnek látszik a tegnap, és kevésbé sürgető a mai munka.
A Huszt rövidsége ellenére kész dramaturgia. Először látvány. Aztán atmoszféra. Utána jelenés. Végül parancs. Nincs benne töltelék, irodalmi illegetés, ünnepi puffogás. Úgy működik, mint amikor valaki végighallgatja a panaszodat, majd leteszi eléd a lapátot.
Dolgozni kell. (A cikk szerzőjének verseskötete:) Barna Krisztián: A vers testté lesz
Ezért kellemetlenül aktuális választások után is. Ilyenkor az ország egyik fele ünnepelne, a másik temetne. Az egyik úgy viselkedik, mintha minden eldőlt volna, a másik úgy, mintha minden elveszett volna. Kölcsey erre ugyanazt a kérdést teszi fel: mit ér?
Mit ér a romon sírni. Mit ér a győzelmen bódulni. Mit ér a tegnap árnyát nézni, ha a jelen még mindig érintetlen munkaterületként hever előttünk?
A vers legnagyobb mondata a végén áll, és pontosan ezért élte túl az egész szöveget: „Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!” Sokan idézik, kevesebben bírják el. Ez nem motivációs falmatrica. Nem arra való, hogy szépen mutasson egy nemzeti ünnepes Facebook poszt alatt.
Ez a mondat munkaidőt kér.
A haza nem magától derül fényre. Nem egy választástól. Nem jelszótól. Nem attól, hogy végre a „mieink” nyertek. Attól sem, hogy most már biztosan a „mások” a hibásak. Fény akkor lesz, ha valaki hat. Alkot. Gyarapít. Magyarul: hozzátesz valamit, ami a közös életet kevésbé teszi romossá.
Ha a versek is érdekelnek: itt megtalálsz engem is, a sorok között. Várlak a verses oldalamon. https://www.facebook.com/krisztiansversei
Ebben a versben nincs olcsó vigasz. Kölcsey nem tiltja meg a fájdalmat, és az örömöt sem gyanúsítja meg. Csak közli, hogy egyik sem elég. A nemzet érzelmekből nem marad meg. Teljesítményből talán.
Ezért ilyen kemény a Huszt. Elveszi a kényelmes szerepeket. A gyászoló magyar szerepét is. Az ujjongó magyar szerepét is. Marad az ember, aki reggel felkel, és eldönti, mit javít meg abból, ami rábízatott. Egy mondatot. Egy gyereket. Egy utcát. Egy műhelyt. Egy iskolát. Egy országnyi beszédmódot.
Itt nyílik ki a vers igazi mélysége. A rom nemcsak történelmi rom. Lelki rom is. Közéleti rom is. Nyelvi rom is. Mindből van készlet, sajnos nem kell importálni. A haza fényre derülése sem ködös pátosz. Inkább az a pillanat, amikor az ember abbahagyja a sértettség konzerválását, és végre mozdít valamit a közös asztalon.
Egy országot nem lehet vég nélkül kommentmezőből szeretni.
A Huszt ébresztővers. Kölcsey nem a romokat csodálja, a romnéző embert próbálja kigyógyítani önmagából. Ez a nagy dobása. A történelem helyett arra a belső lustaságra céloz, amely szeret sokáig nézni valamit, amivel már kezdeni kellene valamit. Hasonló privát tartalmak: Kikötő hírlevél: Versvideók és versdekódolások mentése az e-mail fiókodba
Választások után ezért a vers nem azt kérdezi, ki győzött. Azt kérdezi, mit kezdesz ezzel az országgal. Ha csak nézed, semmi sem derül fényre. Ha csak siratod, ugyanott marad. Ha csak ünnepled, attól még nem lesz tisztább a levegő.
„Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék;
Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott
Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.
És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!”
Kölcsey túl rövid ahhoz, hogy mellé lehessen beszélni. És túl pontos ahhoz, hogy kényelmesen meg lehessen úszni. A romok fölött végül nem a hangulat számít, hanem az, hogy mit viszel haza belőlük.
A többi már a te munkád.
A Kikötő rovatot a lapostetők specialistája támogatja. www.tritanium.hu
