Párizsban, egy fényűző műteremben a kor egyik legjobban fizetett festője kötelekkel felkötözteti magát egy keresztre. Nem szereplésből. Tanulmányként. Munkácsy Mihály a Golgota festésekor saját testén akarta látni, hogyan feszül meg az izom, hogyan torzul a tartás, hogyan viselkedik a szenvedés, amikor már nincs benne festői póz. Fotó is készült róla. A jelenet olyan, mintha a festő egyszer csak belépne a saját képébe, és rájönne, hogy Krisztust távolról nézni kevés. Írta: Barna Krisztián
Ez a Munkácsy ritkán kerül az ünnepi falra. Mi szívesebben beszélünk a nemzeti festőfejedelemről, a párizsi sikerről, a Siralomház diadaláról, a debreceni Déri Múzeum monumentális terméről. Arról a Munkácsyról, akivel büszkélkedni lehet. Akit ki lehet tenni iskolai folyosóra, katalógusborítóra, kulturális emlékezetbe.
Csakhogy Munkácsy sokkal zavarba ejtőbb ennél. A Krisztus-trilógiája azért hat ma is kultúrsokként, mert nemcsak Krisztus szenvedését mutatja meg, hanem azt is, hogyan működik a hatalom, a tömeg, a közöny és az üzlet, amikor az ártatlanság útban van.
Lieb Mihály Leóként született 1844-ben. Korán elveszítette az anyját, majd az apját is. Gyerekkorát árvaság, kiszolgáltatottság, munka és erőszak rajzolta körbe; a műtermek, akadémiák és bársonyos szalonok világa csak később nyílt meg előtte. Békéscsabán asztalosinas lett, ahol a kutatási anyag szerint napi tíz, tizenkét órát dolgoztatták, éheztették és bántalmazták. Az ilyesmi nem tűnik el attól, hogy az ember később párizsi palotába költözik. A fájdalom nem vész el csak átalakul. Ecsetvonássá, árnyékká, emberismeretté.
Talán ezért tudta olyan pontosan megfesteni a kiszolgáltatott embert. A rabot. A nyomorultat. Az elítéltet. A megvert Krisztust. Nála a szenvedés nem vallásos dekoráció. Régi ismerős, aki újra beáll a rivaldafénybe. (A cikk szerzőjének verseskötete:) Barna Krisztián: A vers testté lesz
A Krisztus-trilógia közben nem tiszta áhítatból született. Ez a másik kellemetlen pont. A három óriásvászon mögött ott állt Charles Sedelmeyer, a bécsi születésű, Párizsban működő műkereskedő, aki Munkácsyból nemzetközi látványosságot csinált. Nem egyszerűen képeket adott el. Piacot épített.
Sedelmeyer pontosan felismerte, hogy a bibliai téma olyan közérthető és monumentális látvány, amely önálló pavilonban is tömegeket vonz. Gustave Doré vallásos képeinek korábbi sikere már megmutatta, hogy a katolikus és protestáns közönség, főleg a brit és amerikai fizetőképes réteg, óriási vásárlóerőt jelent. Munkácsy Krisztusa tehát nem csupán műtermi döntés volt. Üzleti stratégia is.
Belépőjegyek. Reprodukciók. Metszetek. Fotók. Turnék. Kritikai figyelem. Isten fiának szenvedéstörténete a 19. század egyik legjobban szervezett látványipari termékévé vált. A Krisztus Pilátus előtt 1882-es budapesti bemutatója több mint százezer látogatót vonzott, a jegybevétel hatalmas volt, a fotók és nyomatok külön pénzt termeltek. Munkácsy képei előtt nemcsak elcsendesedtek az emberek. Sorban álltak, fizettek, néztek, vásároltak, hazavittek belőle egy sokszorosított darabot.
Ez a kettősség nem gyengíti a műveket. Éppen attól hatnak ma is erősen, hogy a szent téma mögött látjuk a jegyszedőt, a piacot és a sokszorosított képek hideg üzletét. Mert mi is ilyen korban élünk. A legmélyebb emberi történetekből is tartalom lesz. A fájdalomból látvány. A képből esemény. A tragédiából megosztható forma. Sedelmeyer üzleti gépezete ma már alap lenne egy streamingplatform marketingosztályán. Csak akkor még olajfesték, jegyszedő és fénynyomat kellett hozzá.
Munkácsy hitét nem érdemes simára vasalni.
Az anyakönyvi adat még könnyen rendet csinálna: római katolikus apa, evangélikus anya, katolikus keresztelés. Szép, tiszta rubrikák. Csak az ember ritkán fér bele ilyen kényelmesen a rubrikákba. Munkácsy körül ott volt az egyházi világ is, Haynald Lajos kalocsai érsek például nem távoli névként jelenik meg az életrajzban. Közben Párizsban már más levegő járta át a szalonokat. Ernest Renan Jézus élete című könyve nem oltárképet kínált, hanem történelmi embert. Erkölcsi alakot. Szenvedő testet. Olyan Krisztust, akit nemcsak imádni lehet, hanem nézni is, miközben körülötte emberek döntéseket hoznak.
Munkácsy ebben a feszültségben festett.
A The Times-nak adott gondolatában is ez a csomópont érződik: az istenit önmagában nem lehet ecsettel befogni. Amit meg lehet festeni, az az emberi alakban megjelenő Isten. Ez nem dogmatikai tételmondatként fontos, hanem festői munkautasításként. A vászon előtt álló ember nem fényelméletet lát. Testet lát. Arcot. Fáradtságot. Hallgatást. Egy alakot, akire rázáródik a hatalom, a tömeg és a közöny levegője.
Ezért Munkácsy Krisztusa nem lebeg. Áll.
Megverhető testtel. Félreérthető arccal. Olyan csenddel, amely körül mindenki beszél, mégis egyre kevesebb igazság marad a teremben. A Krisztus Pilátus előtt nem kegyes illusztrációként működik. Inkább tárgyalóteremként. Pilátus ül, Krisztus áll, a tömeg feszült anyagként nyomul a kép szélére. Ott van a hivatal hidege is. A mérlegelés. A következmények számolgatása. Az a pillanat, amikor az igazság már a szobában áll, de a döntő ember még mindig a saját biztonságát tapogatja.
Pilátus ettől félelmetes. Nem szörnyetegként. Hivatalnokként.
Ismerős típus. Ma is jár öltönyben, aktatáskával, udvarias arccal. Nem feltétlenül gyűlöli az igazságot. Csak nem akar beleégni a kezébe.
A Golgotán már nincs ennyi udvariasság. Ott a szenvedés testté válik. A vászon nem hagyja, hogy a kereszt puszta jelkép maradjon. Súly van rajta. Seb. Fa. Ég. A néző nem kényelmes teológiai távolságból figyel, hanem egy kivégzés közeléből. Munkácsy itt sem aranyfüsttel oldja fel a látványt. A test marad a kép közepén, és ez a test hordozza el azt, amit a körülötte állók már nem akarnak látni.
. A keresztfa, súly, kötél, izomgörcs. A viharos ég alatt mégis könnyen elakad a szem egy mellékalakon: a szekercével távozó ácson. Ő a kép egyik legijesztőbb figurája. Nem ordít, nem átkozódik, nem emel követ. Végzett a munkával, és megy haza. Érdemes végig követni azt a tekintetet, amivel visszanéz Máriára, aki a megfeszített Jézus lábai előtt térdel. A világot megmentő áldozat pillanata és történelmünk legnagyobb lelki eseménye számára letudott nap. A közöny itt nem feltétlenül vérben álló gonosz zsarnokként érkezik. Néha rendesen elpakolja a
szerszámot, és vacsorázni indul. Az Ecce Homo már tömegpszichológiai tanulmány. Hetvenhárom közel életnagyságú alak. Arcok, indulatok, tekintetek, mozdulatok. Pilátus megmutatja a megkínzott Krisztust: íme, az ember. A látvány nem fékezi meg a tömeget: rászabadítja saját indulatára. Ez a kép ma azért különösen feszélyező, mert a tömeg nem régi bibliai díszletként hat. A tömeg itt van velünk. Kommentmezőben, nyilvános megszégyenítésekben, gyors ítéletekben, abban a pillanatban, amikor valakiről már nem emberként beszélünk, csak üggyé, váddá, oldallá, célponttá zsugorítjuk.
A trilógia ezért nem hagyja a nézőt múzeumi biztonságban. Átnéz rajtunk. Mintha azt kérdezné: te hol állnál a képen? Pilátus mellett? A tömegben? A távozó ács helyén? Vagy a kényelmes nézőtéren, jeggyel a kezedben, kulturáltan megrendülve?
A képek saját sorsa szinte folytatta a passiót. A Krisztus Pilátus előtt és a Golgota az amerikai John Wanamaker tulajdonába került. 1907 telén a lindenhursti palota kigyulladt. A hatalmas vásznakat késsel vágták ki a lángoló keretekből, majd a hóba dobták, hogy megmentsék őket. Krisztus a tűzből a hóba került. Ez olyan kép, amelyet ha egy író találna ki, talán túl szimbolikusnak éreznénk.
Később jöttek az újabb tulajdonosok, alkuk, állami vásárlások, milliárdos viták. A Golgota modern kori huzavonája megmutatta, hogy Munkácsy ma is valuta. Nem puszta örökség, nem vitrintárgy, kemény kulturális értéktest, amelyért állam, műgyűjtő, múzeum és pénzvilág feszül egymásnak. Végül a trilógia Debrecenben egyesült. Kulturális siker, persze. Közben furcsa belegondolni: ezek a képek annyit vándoroltak, égtek, szakadtak, alkudoztak fölöttük, hogy maguk is részévé váltak annak a történetnek, amelyet ábrázolnak.
Munkácsy életének vége sem ad kényelmes feloldást. A kutatási anyag szerint tizenöt éves korában szifilisszel fertőződött meg, a betegség évtizedekkel később neuroszifiliszként támadta meg az idegrendszerét. Fájdalmak, látásromlás, álmatlanság, morfiumos kezelések, majd progresszív paralízis. Utolsó éveit az endenichi elmegyógyintézetben töltötte, szellemi sötétségben. A nemzet később nagy pompával temette. A Műcsarnokban ravatalozták fel. A dicsőség megérkezett, csak az ember addigra már kiment belőle. (Ha eddig elolvastad a cikket, jár az ajándék: Versvideók és versdekódolások mentése az e-mail fiókodba)
Ezért hamis minden túl sima Munkácsy-kép. Ő nem fér el a nemzeti büszkeség kényelmes keretében. Árva gyerek, bántalmazott inas, párizsi divatfi, üzleti márka, világsztár, beteg test, széteső elme, és közben olyan festő, aki Krisztus arcán keresztül nem az ég kényelmét mutatta meg, cssak a föld kegyetlenségét.
Aki a Krisztus-trilógia előtt áll, könnyen azt hiszi, vallásos képeket néz. Pedig Munkácsy minket nézet vissza velük. A kézmosó embert. Az üvöltőt. A szerszámaival hazafelé indulót. A jól öltözött nézőt, aki mindezt kulturális élménynek hívja, hogy ne kelljen túl sokáig magára ismernie.
Munkácsy Krisztusa nem vigasztaló. Nem kellemes. A vászon közepén ott áll az emberi ártatlanság és az Isteni szeretet, körülötte pedig minden, ami képes elpusztítani: hatalom, tömeg, közöny, üzlet, félelem.
Ezért felbecsülhetetlenül nagy mű. És ezért veszélyesen jó. Mert Munkácsy végül nem Krisztust szépítette meg.
Minket leplezett le.
A Kikötő rovatot a lapostetők szigetelésének szakértője támogatja. www.tritanium.hu
