Karinthy Frigyest a magyar emlékezet sokáig egy kávéházi sarokasztalhoz bilincselte. Ott ül, Kosztolányi Dezsővel pengeváltásban, két irónia között rendel egy feketét, majd mond valami olyan gyorsat, hogy még a pincér is műveltebbnek érzi magát tőle. Aztán becsukjuk róla a tankönyvet: humorista, parodista, briliáns pesti agy. Kész. Mintha egy villámot gyufásdobozban akarnánk tárolni. Írta: Barna Krisztián
Ez a Karinthy-kép kényelmes. Borzalmasan kényelmes. Lehet mellé kávét inni, lehet idézni társaságban, lehet vele okosan mosolyogni. Csak közben pont az tűnik el belőle, amitől igazán félelmetes: az ember, aki a valóság legrosszabb részeibe is belenézett, majd annyit mondott róla, hogy a nevetés után már nem lehetett ugyanúgy ülni a széken. (A Kikötő rovatot a lapostetők szigetelésének szakértője támogatja.) www.tritanium.hu
Karinthy nem egyszerűen vicces ember volt. Olyan elme volt, amely nem tudott leállni a valóság szétszedésével. Ha valami fájt, belenézett. Ha valami abszurd volt, kimondta. Ha valami félelmetes közeledett, nem futott el előle. Legfeljebb előbb tréfát csinált belőle, hogy legyen miben megfogni. Nála a humor nem cukor volt a keserű kávéban. Védőkesztyű. Azzal nyúlt bele abba, amit más ember már messziről letakart volna. (A cikk szerzőjének verseskötete:) Barna Krisztián: A vers testté lesz
A közoktatás szereti az egyszerű címkéket. Karinthy: humorista, parodista, zseni, Így írtok ti. Ez igaz, csak nevetségesen kevés. Olyan, mintha valakinek a koponyaröntgenjére azt mondanánk: szép keretben van. Mint ahogy a többi kultúrsokk cikkünk ez is arra törekszik, hogy a felépített bálvány mögötti embert mutassa be, persze tisztelettel nem bulvár módon, de igazul. A közoktatás szereti a címkéket. Karinthy: humorista, parodista, zseni, Így írtok ti. Le lehet írni gyorsan. A táblán is jól mutat. A baj csak az, hogy így épp az ember marad ki belőle.
Mert Karinthy mögött nemcsak kávéház volt. Ott volt a fizetetlen számla is. A kölcsönkérés. A határidő. A lakásban megromló levegő. A gyász, amely nem kért engedélyt, csak beült mellé az asztalhoz. És ott volt a test, amely egy idő után külön véleményt kezdett mondani róla. Ha kíváncsi vagy az én valóságshowmra: https://www.facebook.com/krisztiansversei
Gyerekként rengeteget írt. A visszaemlékezések szerint apja a rossz iskolai eredmények miatt elégette a verseit. Ezt nem kell túldíszíteni. Egy gyerek ír. A papír elég. Füst lesz belőle. Karinthy későbbi tempójában van valami ebből a pánikból: gyorsan, mindent, amíg még megvan a fejben.
Judik Etel halála sem szép irodalmi adat. 1918 októbere, spanyolnátha, háború vége, Budapest lázban. Karinthy felolvasókörúton volt, amikor a felesége megbetegedett. Mire hazaért, már a halálos ágy maradt. Az ilyen késés nem múlik el. Csak más alakot ölt. Mondat lesz. Ideg. Rossz alvás. Váratlan szúrás egy poén mögött.
Aztán Böhm Aranka. Erről sokáig könnyű volt úgy beszélni, mint két szellemes ember viharos házasságáról. Jól hangzik. Csak túl tiszta. A visszaemlékezések és családi naplórészletek sötétebb lakást mutatnak: féltékenység, megalázás, ütés, függés, állandó idegi harc. Itt a szerelem már lakásba zárt frontvonal. Az ember reggel kimegy belőle, este visszamegy, és közben még nevetnie is kell valahogy.
Karinthy dolgozott. Írt. Leadott. Pénzt keresett, aztán megint elfogyott körülötte a levegő. A zseni nem lebeg a kávéház fölött. Ül az asztalnál. Előtte papír, csésze, számla. A fejében mondatok. A zsebében kevés pénz. És holnapra megint kell valami, amin mások nevetni tudnak.
A legerősebb Karinthy mégis a koponyánál kezdődik.
1936-ban különös tünet jelentkezett nála. Vonatzakatolást hallott. Nem külső zajt, nem utcai hangot, nem képzelt irodalmi effektet. A saját koponyája kezdett üzenni. Az agydaganat először nem diagnózisként érkezett, egyszerű hangként jelent meg. Mintha egy láthatatlan szerelvény járna menetrend szerint az idegei között.
Ez már önmagában Karinthy-mondat. A halál nem kaszával jön. Menetrenddel.
A vizsgálatok után kiderült: kisagyi elváltozásról van szó. A baráti orvosi kör egy ideig nem közölte vele világosan a helyzet súlyát. A diagnózis így nem rendelői mondatként csapódott be, hanem otthoni veszekedésben. A kutatási anyag szerint Böhm Aranka vágta a fejéhez a lényeget: pangásos papillája van. Ez a látóidegfő duzzanata, a koponyaűri nyomás egyik riasztó jele. Elég rideg szó. Nincs benne irodalom. Pont ezért félelmetes.
Karinthy végül Stockholmba került. Herbert Olivecrona professzor 1936 májusában megoperálta. Az agyműtét akkoriban olyan orvosi vállalkozás volt, ahol a sebész keze alatt a tudomány és a vakmerőség ugyanarra a pengére került. A beavatkozás sikerült. Karinthy látása visszatért. És ő mit tett? Persze, hogy megírta.
Az Utazás a koponyám körül ezért nem csak betegségregény. Nem panasznapló. Nem hősi orvosi történet. Ez az a ritka könyv, ahol az ember a saját félelmét is megfigyelési tárggyá teszi. Mintha a páciens közben riporter is volna a saját koponyájában. Fekszik a műtőasztalon, és még mindig jegyzetel belül.
Itt látszik, miért nem elég Karinthyt humoristának nevezni. A humor csak a felszín villanása. Alatta ott dolgozik a brutális pontosság. Az a képesség, hogy a legszemélyesebb testi rémületből is mondatot formáljon. Más ember ilyenkor csak túlélni akar. Karinthy közben értelmezni is akarja, mi történik vele. Ez már nem szellemesség. Ez koponyába zárt fegyelem. És a vég sem nagy irodalmi díszlettel jött. 1938. augusztus 29., Siófok, Vitéz-panzió. A forrásanyag szerint a halál előtti órákban újabb nyilvános feszültség történt közte és Aranka között. Karinthy felment a szobájába. Agyvérzés érte.
A legmegrázóbb részlet nem a nagy nekrológokból jön. Egy cipőből.
A visszaemlékezések szerint a cipő ott maradt az ágy mellett. A sarkán látszott a nyomódás, ahogy Karinthy az utolsó pillanatokban bele akarta préselni a lábát. Ez az egész élet egyik legpontosabb tárgyi mondata. Nincs benne pátosz. Nincs koszorú. Nincs szónoklat. Csak egy cipősarok, amely még őrzi a mozdulatot, amelyet az élet már nem tudott befejezni. Ilyenkor értjük meg igazán Karinthyt. Nem a nevetés teszi naggyá. A nevetés nála csak ajtó. Mögötte ott van a félelem, a test, az adósság, a szerelem rombolása, az agy sötét zaja, a műtő hidege, a cipőbe szorult utolsó mozdulat.
Karinthy Frigyes jelentősége nem ott kezdődik, hogy remekül lehet idézni. Még az a róla keringő, kegyetlenül találó mondás is kevés hozzá: „Ez a marha volt köztünk az egyetlen zseni!” Szép mondat. Pont annyira pimasz, hogy akár igaz is lehet. Bár aki belemerül egy kicsit is az életébe, műveibe: tudja, hogy zseni volt. A
Karinthy azért marad veszélyes, mert nála a koponya nem orvosi helyszín lett. Műhely, de azért harctér is. Zárt szoba, ahol a félelem, a humor és az értelem egymásnak esik. Más ember a betegségét túlélni próbálja. Karinthy közben figyelte is, mi történik vele. Jegyzőkönyvet vezetett a saját rémületéről. Ezért nincs a koponyában poén.
Csak az a pillanat, amikor az ember még gondolkodik arról is, amitől már félnie kellene.
www.barnakrisztian.hu A Kikötő rovatot a lapostetők szigetelésének szakértője támogatja. www.tritanium.hu
