Van egy mondat, amit régen gyakran hallottam: „Ez a gyerek nem tud megülni a fenekén!”
Ma néha éppen az ellenkezőjét tapasztalom. A gyerek ül. Szépen, csendben. Olyan csendben, hogy az embernek már-már gyanús.
A kezében telefon.
Évek óta mindennapos látvány a babakocsiban ülő apróság, aki olyan elmélyülten nézi a képernyőt, hogy a körülötte zajló világból szinte semmit sem vesz észre. Pedig lett volna mit néznie. Kutyát, galambot, falevelet, embereket. Csupa hétköznapi csodát, amelyekért mi, felnőttek már nemigen hajolunk le.
És láttam gyerekeket, akik később egyre nehezebben viselték, ha valami nem azonnal történt, ha várni kellett, vagy ha éppen nem volt mivel szórakoztatni őket.
Nem tudom, ezekből mennyi írható a telefon számlájára. De az biztos, hogy ma egészen másféle gyerekkort látok magam körül, mint néhány évtizeddel ezelőtt.
Régen az unatkozásnak is megvolt a maga haszna. Az ember előbb nyafogott egy sort, aztán kitalált valamit. Épített, rajzolt, kérdezett, szétszedett valamit, amit talán nem kellett volna.
Ma egyetlen mozdulattal megszüntethető az unalom. Legalábbis egy időre.
Csakhogy az agyunk szereti a gyors jutalmakat. A telefon pedig ebben verhetetlen. Még be sem fejeződött az egyik videó, már kínálja a következőt. Nincs szükség türelemre, fantáziára, sőt sokszor még választani sem kell.
És ez az, amin én elgondolkodom.
Mert egy kisgyerek nem készen kapja a türelmét, a figyelmét vagy azt a képességét, hogy megnyugtassa magát. Ezeket apránként tanulja meg. Néha éppen akkor, amikor unatkozik, mérgelődik, próbálkozik, vagy ötödszörre sem sikerül neki valami.
Persze a telefon nem valami ördögi találmány. Én is használom, és bizony előfordul, hogy csak egy pillanatra nézek rá, aztán jóval később jut eszembe, miért is vettem elő.
Hát akkor mit várunk egy gyerektől?
A kamaszoknál már másféle dolgok is megjelennek. Egy fénykép, amelyre nem érkezik elég szívecske. Egy üzenet, amelyre nem válaszolnak. Egy társaság, amelyből valaki kimarad.
Apróságnak tűnhetnek, de tizenévesen egy-egy ilyen helyzet bizony egész világvége tud lenni.
Nemrég olvastam Martin Jan Stránský neurológus véleményéről, aki tizenhat éves kor alatt nem adna okostelefont a gyerekeknek.
Először arra gondoltam, ez azért meglehetősen szigorú.
Aztán eszembe jutottak azok a gyerekek, akiket az évek során láttam. A babakocsiban, a játszótéren, az étteremben, később már iskolásként.
És azon kaptam magam, hogy egyre kevésbé tartom furcsának ezt a tizenhat évet.
Nem azért, mert minden telefonozó gyerekből problémás felnőtt lesz. Ilyet állítani ostobaság volna.
Hanem mert a gyerekkor egyszeri alkalom. Nincs belőle próbaüzem, és később sem lehet visszatekerni.
A telefonon viszont van visszajátszás. Milyen kár, hogy éppen a gyerekkoron nincs.
Talabér Ágnes Kornélia
wingwave® coach, holisztikus mentor tel:+36703174218
mail: v.agisegit@gmail.com
