Nos, Pelikán elvtárs, mit csinál vasárnap?
Láthatatlan iránytű
A Tanú című film azért él még mindig, mert túl pontos. Túl jól ismeri azt a magyar pillanatot, amikor az ember már érzi, hogy valami nincs rendben, közben azt is sejti, mennyivel kényelmesebb volna nem tudni róla. Vagy nem kimondani. Vagy legalább nem pont most kimondani. Itt kezdődik Pelikán elvtárs igazi tragédiája. Nem a butaságánál. Nem a gyávaságánál. Ott, hogy lassan hozzászokik: helyette mások döntenek. A végén már csak annyi dolga marad, hogy alkalmazkodjon a saját alkalmazkodásához. Írta: www.barnakrisztian.hu
Ezért jó most elővenni A Tanút. Választás előtt (most már után) mindenki politikai szemüvegben olvas, ez igaz. A film viszont sokkal mélyebbre szúr. Azt mutatja meg, mi történik az emberrel, amikor a politika már nem csak a hírekben él, hanem beköltözik a beidegződésekbe. A hanghordozásba. A gyomorba. A nevetésbe, és a két nevetés közti csöndbe. Ettől a pillanattól már nem az a fő kérdés, ki mit gondol. A kérdés az, maradt-e még bátorságunk önállóan gondolni bármit.
Pelikán elvtárs nem hős. Gazembernek is kevés. Épp ettől veszélyesen ismerős. Ő az az ember, aki túlélni akar, békén maradni, nem belekeveredni. Az ilyen emberre minden korszak azt mondja: jó alapanyag. Nem a gonoszsága miatt. A formálhatósága miatt. Kicsit ráijesztenek, kicsit megemelik, kicsit megszégyenítik, kicsit megjutalmazzák, és máris ott áll, ahol tegnap még azt mondta volna: soha. A Tanú legnagyobb ereje nem a diktatúra abszurditásának bemutatása. A valódi ütés az, hogy megmutatja, milyen kevés kell ahhoz, hogy az abszurditásból napi rutin legyen.
A cikk szerzőjének verseskötete:Barna Krisztián: A vers testté lesz
Pelikán elvtárs aligha lenne forradalmi hős vasárnap. Azt sem hinném róla, hogy örömmel nézné, ahogy a politika végképp egymásnak ereszti ugyanannak az országnak az embereit. Túl jól ismeri a rendszer természetét. Tudja, a legnagyobb kárt sokszor nem az okozza, ami nyíltan támad. Az veszélyesebb, ami lassan beleszoktat a gyűlöletbe.
„Az a gyanús, ami nem gyanús.” Ez a mondat azért halhatatlan, mert nem poén. Diagnózis. A nyílt hazugság előbb-utóbb mindig lelepleződik. A valódi veszély ott kezdődik, amikor a képtelenség megszokhatóvá válik. Amikor az ember már nem is csodálkozik. Amikor természetesnek tűnik, hogy a valóságot mindig újra kell nevezni, hogy a nyelv többé nem a dolgokat szolgálja, csak a rendszer önvédelmét. És ekkor történik valami alattomos. Az ember már nem is félelemből hallgat. Elfárad. Minek vitatkozni azzal, amit úgyis mindenki ugyanúgy mond? Itt kezdődik az a belső romlás, amelyről kevesebb szó esik, mint a nyílt elnyomásról.
Az élet valóban nem habos torta. Csakhogy A Tanúban ez a mondat sem egyszerű életbölcsesség. Inkább a beletörődés selyempapírja. Szépen csomagolt vereség. Amikor az ember már nem küzd az igazságért, csak próbál úgy lavírozni, hogy a következő napot is kibekkelje. Pelikán nem ördögien számító figura. Sokkal fájdalmasabb ennél: emberi. Pont ez benne a legnehezebb. Egy gonosz embert könnyű volna elítélni. De mit kezdünk azzal, aki mindig csak egy kicsit enged? Aki mindig annyit hajol, amennyit még ki lehet magyarázni? Aki azt mondja: most még maradjunk csöndben, most még ez belefér, most még nem rajtam múlik. A végén pedig az egész élete ebből a „most még” mondatból áll. Várunk a közösségünkbe: https://www.facebook.com/krisztiansversei
És akkor ott a magyar narancs. Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk. Ennél tömörebben talán senki nem írta le a magyar önfelmentés egyik alapmondatát. Nem jó, de megszoktuk. Nem szép, de ismerős. Nem az, aminek mondják, de legalább hozzánk tartozik. Hányszor mondjuk ezt ma is, csak más szavakkal. Munkahelyre. Városra. Pártra. Vezetőre. Rendszerre. Néha a saját gyávaságunkra is. Ilyenkor már nem az igazság számít, csak a birtoklás érzése. Legyen valami a miénk, akár félig romlott állapotban is. Ez a mondat egyszerre vicces és félelmetes. Benne van a nemzeti lelemény, vele együtt a lelki lemondás is. Az a pont, ahol már nem a jót akarjuk, csak az ismerőset.
És itt válik A Tanú többé egyszerű filmnél. A kérdés hirtelen már nem az, hogy Pelikán elvtárs mit csinál vasárnap. A kérdés az, mi mit csinálunk. Hogyan döntünk, amikor zavaros helyzetben kellene tisztának maradni. Amikor nem a nyers erőszak áll velünk szemben, inkább a megszokás. A rutin. A „mindenki így csinálja”. A „most ebből kell kihozni a legjobbat”. A „nem rajtam múlik”. Az ember ritkán árulja el magát egyetlen nagy mozdulattal. Apránként kopik el. Mindig csak egy kicsit halkabban tiltakozik. Mindig csak egy kicsit gyorsabban igazodik. Mindig csak egy kicsit kevésbé néz tükörbe.
Kikötő hírlevél: Versvideók és versdekódolások mentése az e-mail fiókodba
Ezért ilyen hátborzongatóan aktuális ez a film. Nem ugyanaz a rendszer. A történelem sem ismétli önmagát ilyen olcsó pontossággal. Az emberi mechanizmus ismerős. A hatalom mindig szeretne helyettünk gondolkodni. A félelem mindig szereti megspórolni a gerincet. A kényelem pedig bármikor kész erkölcsi kérdéseket adminisztratív problémává butítani. A Tanú éppen ettől nem múzeumi tárgy és kiállítási darab. Mozgó tükör.
És itt kell világosan fogalmazni. Nem minden korszak ugyanaz. Nem minden választás hordoz ugyanakkora történelmi súlyt. Pelikán elvtársat nem lehet egyszerűen ráhúzni a mai emberre. A belső működés viszont, amellyel az ember hozzászokik a nyilvánvalóhoz, ijesztően időtlen. A film épp ezért nem azt kérdezi, ki a gonosz. Azt kérdezi, meddig maradsz önmagad, ha a rendszer már régen kényelmesebb, mint az igazság.
Nos, Pelikán elvtárs, mit csinál vasárnap?
Talán ez a legrosszabb kérdésfeltevés. A végén nem is ő érdekes. Mi vagyunk azok. Mennyi döntésünket hozza valóban a meggyőződés, és mennyit a félelem, a haszon, a fáradtság, a butaság és a megszokás. Nem mindenki lesz áruló. A legtöbben csak lassan hozzászoknak ahhoz, hogy ne kelljen egyenesnek lenniük. Ez a veszélyesebb.
A Tanú ezért marad velünk. Nem a jól idézhető mondatok miatt. A nevetés után mindig marad valami keserű utóíz. Az a felismerés, hogy a rendszer néha nem a kapunál tör be. A reflexeinkben ver sátrat.
És ott már sokkal nehezebb kirakni.
Maradj a Kikötőnél. Hetente négy nézőszög, egy város, egyre mélyebben.
