Száz év magány, száz év ismétlés. A Buendíák és a mi hibáink.
(Láthatalan iránytű)
A Netflix tudta, mibe vágja streaming-baltáját. Fogta a világ egyik legnehezebben megfilmesíthető regényét, és persze sorozatot csinált belőle. Pompásat, lassúsodrásút, helyenként lélegzetelállítót. Aztán csendben kioperálta belőle azt, ami igazán fájt volna. Az igazat megvallva a sorozat tényleg szép. Néha kifejezetten gyönyörű. Macondo nem papírdíszlet, hanem sáros, fülledt, eleven hely lett. A pálmák, az udvarok, a jég, a cigányok, a por, a házak, mind együtt dolgoznak. Az ember nézi, és érti, miért hitték sokáig, hogy ezt nem lehet filmre vinni. A Netflix mégis megcsinálta. Részben sikerrel.
Részben.
Ugyanis Gabriel García Márquez, Nobel-díjas kolumbiai író, (a képen) nem engedte megfilmesíteni a Száz év magányt. Életében minden ajánlatot visszautasított, Francis Ford Coppolától kezdve mindenkit. Nem hiúságból. Mert tudta, hogy a regény mélystruktúrája nem időrendi. Az idő benne nem folyik, hanem gyűlik. Kering. Visszajár. Lerakódik. Úgy működik, mint valami családi szekrény, amit minden nemzedék ugyanott nyit ki, csak mindig azt hiszi, most először látja. A sorozat ebből sokat megment a képek szintjén, de közben szelídít is rajta. Követhetőbbé teszi. Fogyaszthatóbbá. Sajnos egy kicsit szappanoperává is. Ez így sem kis teljesítmény, csak éppen veszteséggel jár. A regényben az ember néha úgy érzi, hogy őt is beszippantotta a családi ismétlés. A képernyőn ezt nehezebb megcsinálni. Ott már rendet kell tenni, különben a néző kimegy kávéért, és többé nem talál vissza a Buendíákhoz.
A sorozat tisztelettudó, gondos és gyönyörű. Minősítéssel élve: éppen annyira jó, amennyire egy ilyen adaptáció lehet, ha lemondott arról, ami a könyvet, igazán naggyá tette. De a lényeg nem itt van.
A cikk szerzőjének verseskötete: https://konyvaruhaz.publio.hu/9786151033944-a-vers-testte-lesz
A lényeg az, hogy a Száz év magány nem egyszerűen mágikus családregény. Inkább egy hosszú, gyönyörű vádirat az ismétlés ellen. A Buendíák nem azért pusztulnak, mert gonoszak. Nem is azért, mert buták. Hanem azért, mert újra meg újra ugyanabba a belső körbe sétálnak vissza. Más nevekkel, más arcokkal, más helyzetekkel, de ugyanazzal a vakfolttal. Ugyanaz az önhittség. Ugyanaz a szenvedély. Ugyanaz a közelségtől való félelem. Ugyanaz a magány, amit néha szerelemnek, néha becsvágynak, néha családi kötelességnek neveznek, hogy szebben hangozzék.
A családi átok ezért érdekes. Nem azért, mert valami folklórszerű rémség lebeg a szereplők fölött. Hanem azért, mert a regény nagyon pontosan mutatja meg, hogyan lesz a félelemből minta. Először valaki figyelmeztet. Aztán mindenki legyint. Aztán az egész család elkezdi ugyanazt a hibát más ruhában hordani. Az átok tehát nem villámcsapás. Inkább örökség. Rosszul kezelt örökség.
Ez az a pont, ahol a család tagjai már nem kolumbiai regényhősök, hanem kísértetiesen ismerős rokonok.
Mert szinte minden családban van valaki, aki nem hallgat a figyelmeztetésre. Van valaki, aki mindent összetart, és közben lassan elfogy. Van valaki, aki túl sokat hallgat. Van valaki, aki túl sokat beszél. Van egy régi mondat, amit nemzedékek óta mindenki kimond, csak más hangerővel. És van egy régi hiány, amit mindenki örököl, aztán úgy tesz, mintha ő találta volna fel.
Fiatalon az ember őszintén hiszi, hogy majd nála megszakad a lánc. Hogy amit az apja elrontott, azt ő nem fogja. Amit az anyja nem tudott kimondani, azt ő majd kimondja. Amit otthon félelemből csináltak, azt ő szabadságból fogja megoldani. Aztán eljön egy élethelyzet, egy veszekedés, egy szakítás, egy gyerekkel töltött este, egy reggel a tükör előtt, és egyszer csak saját hangján hallja vissza azt a mondatot, amit valaha gyűlölt. Ez az igazán kellemetlen pillanat. Nem az, amikor rájössz, hogy hasonlítasz azokra, akiktől jössz. Hanem az, amikor már nem tudod azt mondani, hogy semmi közöd hozzájuk.
Kikötő hírlevél: Versvideók és versdekódolások mentése az e-mail fiókodba. https://salesautopilot.s3.amazonaws.com/newsletter/letter/nl167494/ns329075/subscribe
A minták ugyanis nem azért ismétlődnek, mert a sors unatkozik. Azért ismétlődnek, mert a be nem gyógyult sebnek kiváló memóriája van. Ami nincs megnevezve, az rendszerint tovább él. Ami nincs megnézve, az előbb-utóbb visszanéz. Néha egy elfojtott mondatban. Néha egy túl gyors dühkitörésben. Néha abban, hogy valaki mindig túlkésőn kér bocsánatot. Néha abban, hogy esze ágában sincs bocsánatot kérni. A Buendíáknál ez látványos, mert García Márquez nem finomkodik. Nálunk sokszor prózaibb. Csak ettől még ugyanúgy működik.
És itt válik fontossá a Láthatatlan iránytű.
Mert a regény egy ponton nagyon kegyetlen. Nem ad feloldozást. Nem mondja, hogy a család majd összeszedi magát. Nem mondja, hogy a szeretet végül győz. Nem mondja, hogy elég időben felismerni a hibát. A Buendíák története nem megváltásba fut, hanem pusztulásba. Ez a könyv egyik legszebb és legijesztőbb igazsága. Hogy a felismerés önmagában nem mindig ment meg. A tudás későn is jöhet.
Melquíades ezért olyan fontos alak. Nem azért, mert varázsló. Hanem azért, mert kívülről lát. A pergamenek végig ott vannak. A család története végig olvasható lenne. A tudás tehát nem hiányzik, csak a pillanat hiányzik, amikor valaki időben kérdezzen. Ez kicsit kellemetlen üzenet. Nem szívesen foglalkozunk a kellemetlen és kényelmetlen üzenetekkel. Mert az ember szeretné azt hinni, hogy ha egyszer majd mindent megért, attól meg is változik. A Száz év magány udvariasan közli, hogy ez nem ilyen egyszerű.
És mégis van itt valami, ami miatt nem reménytelen az egész.
Az ismétlés megtörhető. Nem egyszerűen, nem gyorsan, de megtörhető. Ehhez azonban valami kell, ami kívülről érkezik. Nem elég akarni. Nem elég tudni. Kellenek olyan pillanatok, amikor az ember megáll, és valami más szemmel néz önmagára. Nem az apja szemével, nem a sérüléseivel, hanem valami távolabbiból. Ahol a minta látható, de nem meghatározó.
Nem a Buendíák miatt, hanem miattunk.
Mert mi még az olvasó helyzetében vagyunk. Lehetünk okos megfigyelők. Nem a pergamen végén állunk, hanem előtte. Nekünk még van időnk észrevenni, hol ismétlünk. Hol beszélünk úgy, ahogy nem akartunk. Hol tartunk távolságot ott, ahol közelség kellene. Hol őrizzük büszkén azt a sérülést, amit inkább ki kellene mondani. Ehhez viszont tényleg kell valami, ami kívülről jön. Egy mondat. Egy könyv. Egy beszélgetés, vagy éppen, egy jó nagyadag csend. Talán egy ima. Valami, (vagy valaki) ami nem a saját sértettségünk szemével néz ránk, hanem távolabbról. Elég messziről ahhoz, hogy a mintát felismerjük. Meglátassa velünk. És igen, elég közelről ahhoz, hogy még legyen közünk hozzá.
Ha valaki sorozatokat néz szívesebben, márpedig a fiatalabb generációk nagy többsége választja a tartalomfogyasztás effajta lehetőségét. Ezt a Netflix-sorozatot ezért érdemes nézni, még akkor is, ha nem tudja teljesen visszaadni a regény örvénylését. Mert a szépsége mögött ott marad a kérdés, amit nem lehet kikapcsolni a stáblistával együtt. Hogy mi az bennünk, ami örökség, és mi az, amit mi magunk választunk újra meg újra. Ez már nem Macondo ügye. Ez a miénk.
És ha van bármi, amit a Buendíáktól érdemes megtanulni, akkor nyilván nem az, hogyan kell szépen elbukni. Hanem az, hogy a bukás egyáltalán nem törvényszerű és az ismétlés önmagától nem törik meg. Ezért csodálatos a szabad választás lehetősége.
A minták nem azért uralkodnak rajtunk, mert végzetesek, hanem mert túl sokáig maradnak felismeretlenek és névtelenek.
Maradj a Kikötőnél. Hetente négy cikk, négy nézőszög, egy város.
Ha a versek is érdekelnek: itt megtalálsz engem is, a sorok között. Várlak a verses oldalamon.”
