Most olyan időszakot élünk, amikor az ember gyomra nehezen vesz be újabb komoly politikai drámát. Volt belőle elég. Szónoklat, ígéret, végső igazság, nemzeti sorsforduló, erkölcsi magaslat, kampányzaj. Aztán egyszer csak jólesik látni egy öltönyös, hatalommal bíró embert, aki nem országot ment, csak a saját kis hazugságába fullad bele. És ezen nevetni. Írta: Barna Krisztián
Ezt a szelepet nyitja meg A miniszter félrelép. A darab, amely most az egri Gárdonyi Géza Színházban a Bánfalvy Stúdió előadásaként fut, jóval több egy ajtócsapkodós bohózatnál. Ray Cooney 1990-es Out of Order című alapműve, és a magyar közönség fejébe beleégett 1997-es filmverzió olyan görbe tükör, amelyet időről időre le kell porolni. Főleg akkor, amikor az ország már annyit nézett politikai arcokat, hogy kezd összefolyni a mimika.
Most szándékosan nem kezdek el színészóriásokról ömlengeni. Koltai, Kern, Kállai, Kamarás, Gáspár, Hernádi, Udvaros, Reviczky vagy Dobó Kata neve önmagában is elvinné a fél cikket. A tényt azért ne söpörjük le az asztalról: ritka pillanat, amikor ennyi erős színészi energia több nemzedéken át egyetlen történet köré sűrűsödik, színpadon és filmvásznon egyaránt. (A cikk szerzőjének verseskötete:) Barna Krisztián: A vers testté lesz
A sztori papíron pillekönnyű. Adott egy miniszter, egy titkos szállodai légyott, egy hulla az ablakban, és egyre nagyobbra dagadó hazugságlavina a botrány eltussolására. Ezen nevetni kellene. Nevetünk is. A nézőtér dől a poénoktól. Hála Istennek, A miniszter félrelép legalább próbál kilógni azok közül a magyar vígjátékok közül, ahol az erőltetett poénok egymás sarkát tapossák, a néző pedig udvariasságból mosolyog. Ha ehhez az kellett, hogy a film ne vegye magát túl komolyan, akkor ez most pontosan az erénye: könnyed, gyors, pimasz, és közben sokkal többet mond rólunk, mint amennyit első nevetésre bevallanánk.
Aztán lemegy a függöny, kilépsz az egri éjszakába, és ott marad valami fanyar mellékíz a szádban. Rájössz, hogy nem pusztán a poénokon nevettél. Azért nevettél, mert ez a színes bohózat fájdalmasan közel áll ahhoz, ahogyan a hatalom zárt ajtók mögött működni szokott.
A jó bohózat sosem csupán az eseményekről szól. Arról is, milyen gyorsan omlik össze a méltóság, amikor az ember rálép a hazugság első fokára. Cooney ebben pontos. Ideológia helyett reflexet ír. Nem gonosz rendszert rajzol, inkább esendő embert, aki már annyira benne van a saját mentési kísérletében, hogy minden újabb mozdulatával mélyebbre húzza magát.
Ezért nem öregszik ez a történet. A politika típusa változhat. Az emberi természet ritkábban frissít szoftvert. Ha a versek is érdekelnek: itt megtalálsz engem is, a sorok között. Várlak a verses oldalamon. https://www.facebook.com/krisztiansversei
A mostani egri előadás leírása szerint a középpontban Richard Willey áll, a sikeres fiatal miniszter, aki az ellenzéki frakció titkárnőjével készül gáláns kalandra egy hotelben, ám a szobában rögtön találnak egy „hullát”, és innen indul az egyre abszurdabb menekülés.
Már ez a felütés is mutatja, miért több a darab egy régi poéngyárnál. A botrány nem maga a félrelépés. Az csak a motor. Az igazi kérdés az, meddig képes valaki hazudni a látszat megőrzéséért. És közben hány másik embert ránt be a saját fedősztorijába.
Itt kezd kényelmetlenné válni a nevetés.
A hatalom körül mindig sok ember dolgozik azon, hogy valami másnak látsszon, mint ami. Magyarázatok, kármentések, helyettesítő mondatok. A rosszul sikerült estéből közérdek lesz, a közérdekből kommunikációs művelet, a műveletből újabb fedősztori. Közben a szereplők szaladnak ajtótól ajtóig, és mi pontosan érezzük: ez szórakoztató, de túl ismerős.
Talán ezért él ennyire makacsul a magyar közbeszédben ez a cím. A miniszter félrelép nálunk már rég nem csak egy színdarab neve. Állapotjelentés. Egy egész ország érti fél szavakból. Érti a szó szerinti jelentést, és az összes keserű áthallást is. Nálunk a félrelépés ritkán marad magánügy. A zavar soha nem áll meg a zavar helyszínén. Átterjed. Előbb a folyosóra, aztán a sajtóra, végül az idegrendszerünkre.
A legnagyobb káosz sokszor nem abból születik, amit valaki elkövetett. Az igazi lavinát az eltüntetési kísérlet indítja el. Az izzadtságszagú kapkodás. A gyors hazugság. A még gyorsabb javítás. A nyomok letakarása olyan, mint a rosszul felmosott bor: csak nagyobb folt marad utána.
Ebben vagyunk mi világbajnokok. A cikk húsba vágó kérdése itt kezdődik: miért nevetünk ezen még mindig ilyen jól?
Az egyik válasz technikai. Mert a darab jól van megírva. A tempó gyilkos. A hazugságspirál önmagát gerjeszti, és ez örök komikus alapanyag. A másik válasz már nehezebb. Hasonló privát tartalmak: Kikötő hírlevél: Versvideók és versdekódolások mentése az e-mail fiókodba
Azért nevetünk, mert a bohózat segít elviselni valamit, amit egyenes, száraz prózában talán már nem bírna el a gyomrunk. A komédia enyhít. A nevetés kiengedi a nyomást. Néha ez ment meg minket a közéleti ideggörcstől. Csakhogy a nevetés kétélű eszköz. Felszabadít, közben fel is menthet. Ad egy kis oxigént ahhoz, hogy az abszurdot, a méltatlant és a botrányost újra el lehessen hordozni a következő választásig. Bár reméljük ez az érzület most jelentősen változni fog.
Nevetni kell. Isten ments, hogy erről bárki lebeszéljen. A humor sokszor az egyetlen egészséges válasz a közéleti hisztériára. Csak érdemes észrevenni azt a pillanatot, amikor a bohózat menedékké válik. Amikor elkezdjük azt hinni, hogy ha már tudunk rajta nevetni, akkora baj talán nincs is. Pedig néha épp a harsány nevetés mutatja meg, milyen mélyen épült be a rendszerszintű abszurditás a hétköznapi idegrendszerünkbe.
Ebben a darabban a miniszter nem a legérdekesebb. A körülötte kialakuló emberi koreográfia az. Ahogyan a baj egyre több szereplőt ránt be. Ahogyan a mellékalakok beleakadnak a főhazugságba. Ahogyan senki sem teljesen ártatlan, és senki sem tiszta főgonosz.
Ez nagyon magyar tapasztalat. A nagy bűnnél néha ijesztőbb a sok kis igazodás. A gyors „jó, akkor ezt most mondjuk így”. A félrenézés. A kármentő mosoly. A helyzetkezelésnek álcázott gyávaság. A mindegy, csak ússzuk meg kórusa. Választás után különösen jól ül ez az előadás. Nem azért, mert a címben ott a miniszter szó. Az önmagában kevés volna. A darab azt a kérdést tolja elénk, amelyet politikai hétvégék után mindenki szívesen kerülget: mihez kezdünk azzal, ami van?
Folytatjuk a magyarázatgyártást. Keressük, kit kell hibáztatni. Eljátsszuk, hogy minden logikus. Vagy végre észrevesszük, hogy sokszor nem a botrány a legfárasztóbb, hanem a fenntartásának gépezete.
A mostani egri előadás ezért nem pusztán egy régi film címét viszi tovább a színpadon. Újra láthatóvá teszi azt a különös magyar képességet, hogy a legkínosabb helyzetekből is tudunk bohózatot csinálni. Ez néha erény. Néha önvédelem. Néha menekülés. Gyakran mindhárom egyszerre.
A miniszter félrelép. Mi még mindig nevetünk rajta. Érdemes néha megkérdezni, pontosan min is.
Mert lehet, hogy nem is a miniszteren nevetünk.
Magunkon.
A Kikötő rovatot a lapostetők specialistája támogatja. www.tritanium.hu
