(Lírai dekódolás)
Van csönd, amelyik pihenni hív. Az évek múlásával, ezt nagyon meg lehet szeretni. És van csönd, amelyik rád zárja az ajtót.És lenyeli a kulcsot. Dsida Jenő Csöndes minden című verse pontosan ezt a második fajtát ismeri. Első olvasásra békésnek látszik. Fehér falak, fenyves, tiszta levegő, mozdulatlan lombok. Az ember majdnem hátradől. Végre egy vers, ahol nem zörög a város, nem csapódik ajtó, nem köhög a világ.Aztán a hatodik sor környékén a nyugalom elkezd gyanús lenni.A szoba túl csendes. A táj túl mozdulatlan. A levegő túl tiszta. Mintha egy szanatóriumi folyosón járnánk, ahol minden fehér, minden rendes, és ettől valami még rosszabb.
Dsida ebben a versben nem békét ír. A békének álcázott kimerülést írja meg. Írta: Barna Krisztián
Binder Jenő Emil, akit Dsida Jenőként ismerünk, 1929-ben huszonkét éves. Szívbeteg. Orvosi értelemben is. A teste nem költői képként hibázik, a szíve valóban rendetlenül dolgozik. A vers mégsem magyarázkodik erről. Nem tol elénk diagnózist, nem kér részvétet. Csak megmutat egy világot, ahol minden áll, és az állásban van a baj. Ezt az állapotot éljük át nagyon sokan napjainkban is. Akár betegség nélkül is.
Ma, amikor a „belső béke” sokszor olyan, mint egy szűrővel kezelt kirakat, a költő pontossága különösen erős. Ő nem wellness-csöndet kínál. Nem levendulás nyugalmat, nem motivációs háttérképet. Azt a pillanatot mutatja, amikor a test talán már nem lázad, a lélek viszont pontosan tudja: ez nem megérkezés. Csak elfáradás. (A cikk szerzőjének verseskötete:) Barna Krisztián: A vers testté lesz
A vers eleje ravasz. Felépíti a nyugalom díszletét. A zaj megszűnik. A hétköznap piszka eltűnik. A rotációs gépek dübörgése és a festékszagú napok helyett itt „örökös a csend és a vasárnap”. Gyönyörű sor. Túlságosan is az. Olyan, mint egy makulátlanul bevetett kórházi ágy. Rend van rajta, csak ne kelljen belegondolni, ki fekszik majd bele. Ez a sor elhitetné velünk, hogy aki ide eljutott, az már megmenekült. Kívül van a zajon. Fellélegezhet.
Dsida nem hagyja, hogy ilyen könnyen megússzuk. A vers ereje ott kezdődik, amikor a szépen berendezett nyugalom rideggé válik. A fenyves mozdulatlan. A lombok örökzöldek. A felhők is hallgatnak, szinte odafagynak az égre. Ez már nem puha csönd. Inkább üvegcsönd. Átlátszó, kemény, hideg. Meg lehet benne látni magunkat, de melegedni nem lehet mellette.
És akkor jön a fordulat: „És valahogy ez mégsem a feloldott / bánat, a méltóságos nyugalom”. Ettől az egész vers visszafelé is megváltozik. Amit eddig békének hittünk, puszta berendezés volt. A bánat ott maradt. Csak leült. Fegyelmezetten. Szépen. Ahogy egy jól nevelt beteg ül a vizsgálat előtt.
Ezért ennyire mai ez a vers. Rengetegen élnek így. Kívül minden rendben. A naptár vezethető. A szoba tiszta. A hang normális. A mozdulatok kulturáltak. Belül viszont ott van a „fenségessé dermedt nyugtalanság”. Kevés pontosabb kép van arra az állapotra, amikor valaki már nem látványosan omlik össze, de szabadon élni sem tud a saját csöndjében.
Ha a versek is érdekelnek: itt megtalálsz engem is, a sorok között. Várlak a verses oldalamon. https://www.facebook.com/krisztiansversei
A vers legbrutálisabb sora ez: „ez csak a kimaradt szívdobbanás / különös csendje”. Itt Dsida leveszi a tájvers maszkját. Hirtelen minden belülre kerül. A fenyves, a felhők, a vasárnap, a mozdulatlanság mind egy belső ütemvesztés külső árnyéka lesz.
A kimaradt szívdobbanás rettenetes kép, mert nincs benne nagy dráma. Csak egy hiány. Egy apró kihagyás. Egy szünet, amelyben az ember megérzi, hogy a saját teste sem teljesen megbízható lakás. Itt a félelem már nem ordít. Csak benn marad a levegő.
Dsida nagy ereje, hogy nem oldja meg ezt az állapotot. Nem vezet ki belőle. Nem tesz a végére csengőt, amelyre megérkezik a vigasz. A költészet néha éppen attól hiteles, hogy nem kínál gyors gyógyulást. Csak pontos nevet ad annak, amit addig legfeljebb kerülgettünk.
A Csöndes minden ilyen vers. Nevet ad annak a pillanatnak, amikor az ember már nem a vihartól szenved, és a csönd sem menti meg. (Most megjegyezném, ha szereted a hasonló tartalmakat: Kikötő hírlevél: Versvideók és versdekódolások mentése az e-mail fiókodba)
A forma is beszédes. Ez prózavers. Nincs kötött versszakrend, nincs rímjáték, nincs szabályos menedék. Dsida tudott volna biztos formát adni. Tudott volna szonettet írni, rímet húzni, zenei rendet építeni az olvasó alá. Itt mégis elengedi ezt a biztonságot. A szöveg úgy halad, mint egy belső figyelés. Lassan, óvatosan, mintha minden mondat a következő szívdobbanást várná.
Ezért veszélyes ezt a verset „szép nyugalomversként” olvasni. A fehér fal, az erdő, a vasárnap, a tiszta levegő könnyen elviszi a szemet. De a vers végén már nem ezek maradnak velünk. Ott marad a felismerés: a külső csönd önmagában kevés a belső békéhez.
Sőt, néha éppen a csönd árulja el a bajt. Mert van hallgatás, amely gyógyít és van hallgatás, amely csak konzervál. Megőrzi a feszültséget, szépen becsomagolja, ráírja, hogy nyugalom, aztán beteszi a lélek hűtőjébe.
Dsida ezt a fagyott csöndet írja meg. Nem hangos vers. Nincs rá szüksége. Halkan metsz.
Aki egyszer már járt ilyen csöndben, pontosan tudja.
A Kikötő rovatot a lapostetők szigetelésének specialistája támogatja. www.tritanium.hu
„Csöndes minden
Lám, lám itt csöndes minden,
egyszerű szobában lakom, fehérre
meszelt falak közt, még a falutól
is távol. Itt nincsenek dübörgő
rotációsok, nincsenek zakatoló
festékszagú, piszkos hétköznapok,
örökös itt a csend és a vasárnap.
Az ablakom a mély fenyvesre nyílik,
mozdulatlanok az örökzöld lombok,
lehet nagyokat, tisztákat lélegzeni,
a felhők is hallgatagok, szinte
odafagytak a tiszta égre.
És valahogy ez mégsem a feloldott
bánat, a méltóságos nyugalom;
ez csak a kimaradt szívdobbanás
különös csendje, csak beletörődés,
fenségessé dermedt nyugtalanság.”
