Villon. Recsk. Emigráció. Nagy száj. Nagy élet. Nagy szerelemek. Egy költő, akiről könnyű azt hinni, hogy már az első három mondat után megvan. Aztán kicsit közelebb hajolsz, és kiderül, hogy Faludy körül a valóság ritkán állt egyenesen. Mindig volt rajta egy álarc, egy ravasz mosoly, egy jól időzített túlzás, egy irodalommá gyúrt emlék. Mert amit Faludyról tudunk, annak jelentős részét maga Faludy rendezte el nekünk. Ez az igazi kultúrsokk. Írta: Barna Krisztián
Itt nem egyszerűen egy költőről beszélünk, aki sokat szenvedett, sokat utazott, sokat szeretett, és néha botrányosan nagy mondatokat hagyott maga után. Itt egy olyan ember áll előttünk, aki az életéből is műfajt csinált. Nem kért hozzá engedélyt. Benyitott a magyar irodalomba, lerúgta a cipőjéről az utcát, aztán majdnem száz évig ott maradt a szőnyegen a nyoma. De kit ünnepelt az ország? A Villon fordítóját? A recski túlélőt? A szabad embert? A provokátort? Vagy egy költőt, aki olyan erővel írta újra saját magát, hogy a végén már a legenda is bekéredzkedett a személyi igazolványába?
Kezdjük Villonnal. Mert innen indul a nagy robbanás. (A cikk szerzőjének verseskötete:) Barna Krisztián: A vers testté lesz
1937-ben egy fiatal magyar költő letesz az asztalra egy kötetet, amelytől a közönségnek leesik az álla. A versek mocskosak, dühösek, szabadok, csavargósak, fájdalmasan modernek. A fiatalok rákapnak. A könyv megy kézről kézre. Mindenki azt hiszi, François Villont, a középkori francia zsiványköltőt olvassa magyarul. A helyzet azonban ennél sokkal érdekesebb.
Faludy nem egyszerű fordítóként működött. Villon inkább ajtó volt neki. Átjáró egy olyan hanghoz, amelyet a saját nevén talán nehezebben tudott volna rászabadítani a harmincas évek magyar olvasójára. Fogta a középkori költő alakját, ráadta a saját dühét, a saját szabadságvágyát, a saját pimasz ritmusát, és megszületett valami, ami fordításként lett híres, miközben sokkal inkább Faludy szellemi színrelépése volt. Ettől lett zseniális és egyszerre botrányos is.
A konzervatívabb irodalmi közeg persze ráncolta a homlokát. Joggal. Hiszen itt már nem pusztán nyelvi közvetítés történt. Faludy a halott francia nevével lépett be a magyar jelenbe. Ráadásul olyan erővel, hogy a közönség jó része máig Villonként szereti azt, ami valójában nagyon is Faludy. Ez volt a magyar irodalom egyik legnagyobb maszkjátéka.
A róla keringő híres mondás szerint Villon „nem tudott elég jól magyarul”, ezért kellett megírnia helyette. Szemtelen mondat. Szinte túl jó. Annyira faludys, hogy az ember már ettől gyanakodni kezd. De akár szó szerint hangzott el, akár később nőtt rá a legendára, a lényegét tökéletesen elkapja: Faludy nem alázatos tolmács akart lenni. Saját hangot akart. Ha ehhez egy középkori francia költő kabátja kellett, felvette. Aztán jött a történelem, és Faludy kabátját is megtépte.
A mítoszban a hősök szeretnek egyenes vonalban járni. Az életben görbébben mennek. Faludy esetében is van egy kellemetlen fejezet, amelyet a rajongás gyakran halkabban mond. A második világháború után hazatért, és volt egy időszak, amikor az új politikai hatalom közelében is mozgott. Írt élesen támadó sorokat Mindszenty József ellen, és belesodródott abba a korai kommunista közegbe, amelyről később a saját sorsa is kimondta az ítéletet. Na persze a történelem nem finom iróniával dolgozik. Inkább kalapáccsal.
1950-ben koholt vádak alapján a recski kényszermunkatáborba hurcolták. Ott már semmilyen irodalmi póz nem segített. Recsken nem volt közönség. Nem volt könyvbemutató. Nem volt kávéházi asztal. Kő volt, éhség, verés, félelem, emberi testek a túlélés szélén. De Faludy ott is verset csinált.
Papír nélkül. Toll nélkül. A fejében írta a verseket, és megtanította őket a rabtársainak. Ha ő meghal, legalább a sorok menjenek tovább. Ez már nem irodalmi karrier. Ez mentés. Emberi agyakba rejtett kézirat. Húsból és emlékezetből épített könyvtár, ahol a polcok rabok voltak, a katalógust pedig a bizalom tartotta össze.
Ez a kép azért üt, mert ma mindent azonnal mentünk. Felhőbe, pendrive-ra, telefonba, jegyzetappba. Faludynak ott maradt néhány éhes ember memóriája. Mégis elég volt ahhoz, hogy a költészet ne csak szép dolognak látszódjon, hanem életben tartó eszköznek. Recsken derült ki, hogy a kultúra nem úri kedvtelés. Végső védvonal is lehet.
Ha a versek is érdekelnek: itt megtalálsz engem is, a sorok között. Várlak a verses oldalamon. https://www.facebook.com/krisztiansversei
A recski történetek között van valami egészen faludys. A bitumenes epizód. Az éhségtől legyengült raboknak azt ajánlotta, szopogassanak bitument az út széléről, mert az állítólag tele van kalóriával, és olyan, mint a csokoládé. A kalóriaelmélet persze csődöt mondott, ám a figyelemelterelés viszont működött. Talán különös, de nagyon erős túlélőművészet. Nem egyszerű optimizmus. Inkább szemtelen szellemi ellenállás. A test roskad, az ember fázik, az éhség emészti belülről, és valaki mégis talál egy mondatot, amely pár percre arrébb tolja a nyomort. Nem szünteti meg. Csak nem engedi, hogy mindent birtokoljon.
Aztán jön a következő zavarba ejtő réteg.
A később Kossuth díjassá lett író, költő, műfordító nemcsak emlékezett. Szerkesztett. A Pokolbéli víg napjaim sokak számára a nagy Faludy könyv. Emlékirat, túlélés, diktatúra, szellem, szabadság. Csakhogy a kutatók több ponton rámutattak: Faludy emlékezete irodalmi anyagként működött. Az anekdoták változtak, nőttek, kerekedtek. A múlt nála nem rideg jegyzőkönyvként tért vissza. Inkább nyersanyagként, amelyből jobb történetet lehetett faragni. Így az életével is azt csinálta, amit Villonnal. Fogta a valóságot, majd olyan formába gyúrta, hogy nagyobbat szóljon, jobban fájjon, erősebben maradjon meg. A tény és az igazság nála nem mindig ugyanott állt a szobában. Néha csak integettek egymásnak két külön sarokból.
És itt jön a kérdés, amely miatt Faludy ma is veszélyes olvasmány. Lehet-e igaz valami, ha közben nem teljesen pontos? Egy emlékiratnál ez kellemetlen kérdés. Egy költőnél elkerülhetetlen.
Faludy esetében a hitelesség sosem a száraz adatpontokból állt össze. Az ő hitelessége inkább hangból, tartásból, túlélési formából, kockázatvállalásból épült. Ettől még forrásként óvatosan kell olvasni. Költőként viszont éppen ez a nyugtalanító benne: nem engedi, hogy kényelmesen eldöntsük, hol ér véget az ember, és hol kezdődik a saját maga által írt alak.
A magánéleténél még csúszósabb lesz a terep.
Faludy soha nem illett bele a jólfésült erkölcsi kirakatba. Nem szégyellte a vágyait, nem takarta le a szerelmeit, és idős korában sem volt hajlandó úgy viselkedni, ahogy a társadalom a kilencven feletti férfiaktól elvárja. Ez sokakat felháborított. Másokat szórakoztatott. Voltak, akik csak zavartan nézték, mint amikor egy öregúr nem a megfelelő hangerőn mondja ki az igazat az ünnepi ebéden.
Bisexualitása ma már a róla szóló nyilvános beszéd része. Hosszú ideig élt kapcsolatban Eric Johnson balett-táncossal Torontóban, miközben a nyilvánosság gyakran óvatosabb szavakat használt erre a közelségre. A versek azonban kevésbé szemérmesek. Ott lüktet az, amit a társasági beszéd szeretett volna finomabban kezelni. A szerelem sem maradt nála illedelmes kategória.
Aztán ott van Kovács Fanny története. Faludy 92 éves volt, ő 27. A különbség 65 év. Az ország egy része felhördült, a másik részének kicsit leesett az álla, néhányan pedig úgy tettek, mintha sosem hallottak volna vágyról, hiúságról, öregségről, provokációról és magányról egy mondaton belül.
Lehet ezt szeretni. Lehet idegenkedni tőle. Lehet vitatni, lehet mérlegelni, lehet fintorogni. De egy biztos: Faludy még ekkor sem engedte, hogy a társadalom előírja neki az utolsó szerepet. Nem akart ünnepélyes, mozdulatlan, koszorúzható öregember lenni. Élni akart. Botrányosan, látványosan, zavarba ejtően. A szabadság nála sosem volt elegáns lakberendezési tárgy. Inkább vadállat a nappaliban. Néha lenyűgöző. Néha büdös. Néha lever valamit. De él.
Miért kell nekünk Faludy 2026-ban?
Azért, mert túl sokan szeretnének ma hibátlan alakokat. Tiszta hősöket. Kényelmes áldozatokat. Jól idézhető költőket, akik nem rondítanak bele a saját emlékművükbe. Faludy erre alkalmatlan. Ő nem tiszta felület. Karcos, ellentmondásos, néha irritáló, néha felemelő. Egy ember, aki túl sok történelmet látott ahhoz, hogy illedelmesen halk legyen.
Kétszer is emigrált. Menekült a nácik elől, majd a kommunista rendszer elől is. Volt ünnepelt, üldözött, rab, emigráns, botrányhős, idős médiaszereplő celeb és mindeközben végig költő maradt. Néha pózban. Néha sebben. Néha zseniális mondatban.
A legnagyobb tanulsága talán nem az, hogy mindig igaza volt. Nem volt. A tanulság inkább az, hogy a világi szabadság piszkosabb dolog, mint szeretnénk. Nem mindig illatos, nem mindig mértéktartó, nem mindig illik a tankönyv margójára. Faludy szabadsága sokszor provokált, túlzott, szépített, maszkot vett fel, majd levette, aztán keresett egy másikat. De nem állt be csendes dísznek.
Leimdörfer György Bernát József nem unalmas bácsi a tankönyvből. Inkább olyan ember, aki a saját életéből is verssort csinált, aztán ránk hagyta a kellemetlen feladatot: dönteni kell, mennyi igazságot bírunk el abból, ami nem viselkedik rendesen.
A Kikötő rovatot a lapostetők szigetelésének specialistája támogatja. www.tritanium.hu
