Az ABBA egyik legnagyobb dala első hallásra szakításballada. Második hallásra már kínleltár. A The Winner Takes It All nem azt kérdezi, ki szeretett jobban. Azt kérdezi, mi marad abból, aki elveszíti a történetet. A lakást. A közös múltat. A hangot, amelyben addig otthon volt. A saját méltóságának egy részét. Ezért él ma is. Nem pusztán szép dal. Pontos. Kegyetlenül pontos. A modern ember még a gyászát is versenyben éli meg. Ki lépett tovább hamarabb. Ki néz ki jobban az új életében. Ki posztol erősebb képet. Ki viszi el a közös múltból a győztes szerepét. Az ABBA ezt már 1980-ban elénekelte. Írta: Barna Krisztián
Miért nem „csak egy régi sláger”?
Mert egy dal nem marad életben több évtizeden át puszta nosztalgiából. A konyhában hallott gyerekkori emlék egyszer még működik. Kétszer is. De negyven év fölött már kevés hozzá. A The Winner Takes It All azért tér vissza újra meg újra, mert nevet ad annak a helyzetnek, amelyről az ember általában rosszul beszél. A vesztes pozíciójának.
A popzene, na és persze az egész kultúránk gyakrabban szereti a győztest. A szakítás után újjászülető nőt. A bosszút álló férfit. A szabadságát ünneplő embert. Itt nincs ilyen parádé. Ez a dal leltárt készít. Csendben kihúzza a fiókokat, belenéz a maradékba, és nem szépít túl sokat.
A dal végleges formája 1980 nyarán született meg. Björn Ulvaeus és Benny Andersson 1980. június 2-án vitték be a stockholmi Polar Music Studiosba, akkor még The Story Of My Life munkacímmel. Az ABBA hivatalos története szerint a végső szöveg később született meg. Björn később arról beszélt, hogy bár a dal nagy része fikció, a gyökere mégis az ő és Agnetha Fältskog másfél évvel korábbi szakításához kapcsolódik. (A cikk szerzőjének verseskötete:) Barna Krisztián: A vers testté lesz
Ez fontos. A dal nem napló. De nem is steril kitaláció. Inkább átdolgozott személyes igazság. Olyan, mint amikor valaki nem a sebet mutatja meg, hanem a seb pontos hőmérsékletét.
A cikk szerzőjének verseskötete: Barna Krisztián: A vers testté lesz
Ez a kettősség adja az erejét. A The Winner Takes It All nem önéletrajzi vallomásként hat. Tisztább annál. Színpadiasabb. Mintha a magánélet már önmagát is túlírta volna.
Björn a saját történetéből indult, de nem családi jegyzőkönyvet akart leadni. Egyetemesebb veszteségérzést fogott meg. Ezért nem csúszik át szappanoperába. Hideg, csillogó fájdalom lett belőle. Olyan dal, amely pontosan tudja: szakítás után nem mindig két egyformán sérült ember marad a szobában.
Néha marad valaki, aki viszi a történetet. És valaki, aki utána néz.
A dal egyik legnagyobb titka, hogy ezt a fájdalmat Agnetha énekli el. Az a nő, akinek a személyes története miatt a hallgató eleve máshogy figyel. Az ABBA visszaemlékezései szerint a stúdióban szinte magától értetődő volt, hogy ez az ő dala lesz, és a felvétel többeket megrendített. Agnetha később azt mondta, az egyik kedvence az ABBA-évekből, és szerepként énekelte, hogy ne sodorják el teljesen a saját érzései.
Ettől pusztító. (Ha a versek is érdekelnek: itt megtalálsz engem is, a sorok között. Várlak a verses oldalamon.) https://www.facebook.com/krisztiansversei
Nem kiabál. Nem omlik össze. Csak áll, tartja a hangot, és beléd néz. A nagy fájdalom sokszor nem akkor a legerősebb, amikor szétesik. Akkor, amikor még képes szépen viselkedni. Zeneileg is ez történik. A dal látszólag egyszerű. Két fő dallamvonal, finom változatok, visszatérő zongorás ereszkedés. Mintha minden lefelé húzna. Aztán mégis emelkedik az egész. Nem diadalba. Belátásba.
A munkacím sokáig The Story Of My Life volt. Később lett The Winner Takes It All. Ezzel a címváltással a dal könyörtelenebb lett. A történetből mérkőzés lett. A kapcsolatból pálya. Az emlékből végeredmény. Ez a cím a dal legnagyobb húzása. A szerelemről általában közös ügyként beszélünk. Két ember, két seb, két változat, két igazság. Az ABBA itt azt mutatja meg, milyen az, amikor a közös ügy utólag egyoldalú veszteségként tér vissza. Az egyik fél elmegy. A másik ott marad, és a fájdalom mellé kap még valamit: pozícióvesztést. Ez már nem csak hiány. Ez megalázottság is.
Talán ezért lett azonnal világsláger. Az ABBA hivatalos oldala szerint 1980. július 21-én jelent meg kislemezként, és gyorsan nagy nemzetközi siker lett. Az Official Charts adatai szerint az Egyesült Királyságban listavezető lett, ahogy több európai országban is, az Egyesült Államokban pedig a Top 10-ig jutott. Ez nem mellékszám volt. Tömegérzületet talált el.
És itt jön az igazán érdekes kérdés. Miért kellett ennyi embernek egy ilyen dal? (Ha eddig elolvastad a cikket, jár az ajándék: Versvideók és versdekódolások mentése az e-mail fiókodba)
Szerintem azért, mert a The Winner Takes It All nem ígér vigaszt. Nem mondja, hogy az idő majd mindent elrendez. Nem simítja le az asztalt azzal, hogy mindenki továbbmegy. A veszteségből sem gyárt gyors bölcsességet. Inkább megállít egy pillanatnál: nézd meg jól, milyen az, amikor valaki maradék méltósággal próbál állva maradni, miközben tudja, hogy a történetet már nem ő viszi haza.
Ez a pillanat ismerősebb, mint amennyire szeretjük bevallani.
Ezért működik választás után is. A dal nem politikai. A győzelem és vereség lelki mechanikája mégis ugyanaz marad. Az egyik oldal ünnepel. A másik próbál tartást találni a veszteségben. A nyelv gyorsan eldurvul, a közélet eredménytáblává válik, és hirtelen mindenki azt figyeli, ki vitte el a mindent.
Az ABBA dala nem a győztest figyeli. Azt nézi, aki ott marad utána. Mit visz magával. Mit tud megőrizni. Van-e még benne tartás, amikor már semmit sem tud visszafordítani. Ebben van a dal felnőttsége. Nem könyörög. Nem hízeleg. Nem követel igazságot. Csak végignézi, mi történt, majd olyan nyugodtan áll meg a fájdalomban, hogy attól lesz elviselhetetlen.
A popzene ritkán ilyen érett. Ritkán meri kimondani, hogy nem minden szakítás egyenlő. Nem minden vég méltányos. Van, hogy valaki tényleg mindent visz. Van, hogy a másiknak csak az marad, hogyan viseli el ezt. A The Winner Takes It All ezért nemcsak szakításdal. Egy teljes korszak lelki nyelve lett. Annak a kornak a dala, amely mindent győzelemre és vereségre fordít: kapcsolatot, munkát, szépséget, családot, közéletet, még a fájdalmat is.
Pedig a veszteség nem sporteredmény. Aki veszít, nem statisztika. Nem ellenfél. Nem kommentmezőben kigúnyolható figura. Ember, aki egyszer még hitt valamiben, aztán ott maradt a végén, és megpróbálta szépen tartani magát, amíg a zene szólt. Talán ezért nem kopik el ez a dal. Mert a győztes történetét mindenki szívesen hallgatja. A vesztes hangjához több bátorság kell.
Aki egyszer állt már ilyen helyen, pontosan érti. Nem az fáj a legjobban, hogy valaki elment. Az fáj, hogy nála maradt a történet világosabb fele.
A Kikötő rovatot a lapostetők szigetelésének specialistája támogatja. www.tritanium.hu
